Interjú Paula Hawkins írónővel

Paula Hawkins egyik talán legnagyobb, lgemerészebb és legjobb ötlete volt, amikor álnéven író csajból kemény pszichológiai thriller-szövőre váltott. Ennek a merész lépésnek (és elhivatottságának) köszöhetően A lány a vonaton című könyve világsikerre tett szert. Maga az írónő is elmondta, hogy sosem gondolta volna, hogy a könyv ekkora szenzáció lesz, és már-már elgondolkodott azon, hogy abbahagyja az írást, de szerencsére az élet közbeszólt. Ma vele hoztam egy interjút.

Paula Hawkins írása 2015-ben Goodreads Choice Award-ot kapott, amit korábban a szintén nagy port kavaró történet, Gillian Flynn Holtodiglan című könyve érdemelt ki. Hawkins regényét úgy is hirdették, mint a következő Holtodiglan, bár a két könyv nyelvezete és stílusa elég eltérő, és én nem is tartom kimondottan hasonlónak, de azért mindkét könyv a maga nemében igen jól sikerült.

Hawkins egy interjújában bevalotta, hogy nagyon szüksége volt pénzre, a kétségbeesése talán érezhető volt az első verziókon is. A könyv első felét néhány hónap alatt megírta és körbeküldte pár kiadónak, de még ő sem gondolta, hogy ennyien ráharapnak. A filmjogokat még a könyv megjelenése előtt eladták. Maga a könyv több mint 6,5 millió példányban kelt el világszerte, és olyan híres rajongókat vonzott magához, mint Stephen King (aki elismerően nyilatkozott róla), Oprah vagy Reese Witherspoon.

Hogyan változott meg az életed? Melyek voltak a legfigyelemreméltóbb pillanatok?

Paula Hawkins: Furcsa dolog, mert nyilvánvalóan az életem nagyon megváltozott, de bizonyos szempontból úgy érzem, hogy pontosan ugyanolyan. Sokkal elfoglaltabb vagyok, mint voltam, ebben az évben rengeteget utaztam, és most már anyagilag is biztonságban vagyok, ami egy csodálatos dolog. De még mindig ugyanabban a házban élek, továbbra is ugyanazokat a dolgokat csinálom, és a munkámon kívül a magánéletem is nagyjából ugyanolyan. Tehát nagyon furcsa dolog, és folyton arra gondolok, hogy egy bizonyos ponton teljesen megváltozott minden. És persze vannak rossz pillanatok, amikor valami negatívat mondanak a könyvről, de azért kárpótol, amikor olvasók küldik el nekem hírműsorok és talk showk videóit, amiben rólam, a könyvről vagy a filmről beszélnek. Ez már szinte testen kívüli élmény.

Mi inspirálta a könyvet, hogyan jött létre? Mert korábban Amy Silver álnéven írtál női romantikus könyveket, igaz?

PH: Igen, így volt, és nem igazán örültem annak, hogy ezeket a könyveket megírtam. Nem éreztem jól magam. Ez soha nem lesz az én műfajom. Thrillert akartam írni. Különböző ötleteim már korábban is voltak, és A lány a vonaton alapötlete akkor jött, amikor sokat ingáztam Londonba. Volt egy olyan utam, amikor a vonat lerobbant, és ott ültem az emberek házába bámulva, remélve, hogy valami érdekes dolog történik, és ez nyilvánvalóan soha nem történt meg. De azt gondoltam, hogy ez egy nagyszerű kiindulópont egy regényhez, ha látok valamit érdekeset. Később kitaláltam egy karaktert, egy alkoholistát, akinek problémái vannak az időnkénti memóriavesztéssel. Eredetileg egy másik történetben akartam róla írni, de az sosem jött össze. De mindig is tetszett és foglalkoztatott ez a karakter, és amikor összeraktam a két dolgot, Rachelt a vonatra tettem, hirtelen bekattant. Egyszóval, nem hirtelen ötlet volt, hanem olyan dolgok összessége, amik már foglalkoztattak egy ideje.

Korábban említetted, hogy előző regényeidben már próbálkoztál sötétebb, már-már krimiszerű dolgokkal. Mire gondoltál pontosan?

PH : Folyamatosan öltem a karaktereimet különféle módokon, és rengeteg halál és nyomor jelent meg a történeteimben, ami csöppet sem az, amit az emberek elvárnak egy romantikus regénytől. Azt gondolom, hogy némelyikkel túl messzire mentem. A tragédiákat sokkal érdekesebb megírnom, sokkal vonzóbbnak találom. És bizonyos szempontból könnyebb is megírni. Nehezemre esne, ha arra kérnél, hogy legyek vicces, nem vagyok az, a tragédia sokkal jobban passzol hozzám.

Kidolgoztad A lány a vonaton teljes cselekményét, amikor elkezdted írni?

PH: Igen, a nagyrészét. Tudtam, hogy ki a tettes, és tág értelemben tudtam, hogyan jutok el a végére. De elég sok minden alakult ki az írás során, amit én szórakoztató dolgoknak gondolok. Nem vagyok olyan magabiztos, hogy leülök írni és már egyből tudok mindent, félek, hogy közben elkeveredek. De rengeteg fordulat és csavar írás közben jutott eszembe.

Könnyű volt megtalálni a könyv hangulatát, írni a klausztrofóbiáról, a fenyegetettségről és a paranoia érzéséről?

Azt hiszem, ez nagyon könnyen jött nekem, mert a könyv Rachelről és a világról alkotott nézetéről szólt, és már jó ideje velem élt a fejemben, így a hangja elég erős volt, csakúgy, mint a meglehetősen nyomorúságos, paranoid világnézete.

Sokat tett hozzá a megbízhatatlan elmesélőhöz, hogy Rachel alkoholista és emiatt sok esetben nem emlékszik a tetteire. Tudatosan állítottad ezt a belső konfliktust a középpontba?

Mindig is élveztem a megbízhatatlan elbeszélőkkel készült regényeket, de Rachel kapcsán az az ötlet érdekelt, hogy ha nem emlékszel arra, amit tettél, akkor ez megváltoztatja a kapcsolatodat mind a cselekedeteiddel, mind az ismerőseiddel. A bűntudat és a felelősségtudat eltrozul, és kiszolgáltatottá, könnyen manipulálhatóvá válik a karakter. Feltétlenül megbízhatatlan volt, nemcsak más karakterek tartották annak, hanem saját magában sem bízott eléggé, tehát ez szinte jót tett a karakterének. De igen, mindig is elbűvöltek és élveztem a megbízhatatlan elbeszélőket. Különösen azért érdekesek a bűnügyi regényekben, mert nagyon vonzzák az olvasót, és az olvasó úgy érzi, nyomozót kell játszania, és ki kell derítenie, hogy ez a személy igazat mond-e vagy sem.

Kik a kedvenc megbízhatatlan elbeszélőid?

Olyan karakterekhez nyúlnék vissza, mint az Üvöltő szelek narrátora, a hihetelenül kotnyeles házvezetőnő, Nelly, vagy az Egy botrány részletei (Notes on a Scandal) elbeszélője. Különösen torz nézőpontot kapsz, és soha nem vagy biztos abban, hogy a teljes történetet elmondják-e neked. Tetszik a megbízhatatlanság érzése. És nyilván Amy Dunne karaktere (Holtodiglan) zseniális, bár ő nyilvánvalóan hazudik. De az ilyen hangokat lenyűgözőnek tartom.

A könyvnek három női narrátora van – Rachel, Megan (az a nő, akit Rachel lát a vonatból, aki később eltűnik) és Anna, Rachel volt férjének felesége. Tudatosan tervezted így?

Nem, Rachellel kezdtem, és végül szükségem volt Meganre, mert csak Megan tudta elmondani a történetét, mivel annyira titokzatos volt. De Anna szemszögével nem számoltam. Számomra Anna nem volt a legérdekesebb karakter, ezért kissé elhanyagoltam. Aztán a szerkesztőm azt mondta nekem: “Szükséged lesz valakinek a hangjára, ha már nem hallunk Meganről.” Tehát unottan azt mondtam: “Rendben, megpróbálom megírni Annát”. És ez nagyon jó ötlet volt, mert sok mindent megváltoztatott a történetben. Ez a triumvirátus sokat segített, hogy Anna karaktere is fejlődjön. Életre kelt és sokkal sötétebb lett.

Érdekesnek találtam, hogy a könyvben központi szerepet kapott három olyan női karakter, akik csöppet sem tökéletesek. Elvesztették munkájukat vagy megpróbálnak alkalmazkodni az anyasághoz, és mindannyian küzdenek identitásukkal és az életben elfoglalt helyükkel. Vajon ez az, amivel foglalkozni és amiről írni akartál, a nőkre gyakorolt ​​nyomásról, hogy megtalálják önmagukat, gyereket szüljenek vagy ne szüljenek?

Igen, az anyaság valóban központi kérdéssé vált. Az emberek viszonya az anyasághoz, az emberek döntése a gyermekvállalásról, a gyermekvállalás elmaradásáról vagy, hogy mikor legyen gyerek. Mind a három szereplőt tudatosan kiemeltem a munkájukból, mert azt akartam, hogy egészen kicsi kis világegyetemben éljenek, kissé bezárva és klausztrofóbiásnak érezzék magukat abban a külvárosban. Ettől nagyon befelé fordultak és nagyon összpontosítottak a családra, a kapcsolataikra, és erről szól a könyv. De az anyaság kérdése érdekes volt számomra, mivel a nők életében van egy idő, általában a harmincas években, amikor szinte úgy érzed, hogy ezeket a kérdéseket rád zúdítják. Azok az emberek, – akiknek egyébként semmi közük hozzá – kérdéseket tesznek fel arról, hogy szeretnél-e gyereket, és ha igen, mikor, és a meghozott döntések valahogy közkinccsé válnak, amikor egyáltalán nem szabadna, hiszen ez magánügy. Tehát ez egy olyan nyomás, amely néhány embert nagyon védekezővé, elutasítóvá tehet, és azt hiszem, ezt bizonyos mértékben látjuk ezeknél a nőknél is. Magukat kérdőjelezik meg, ahelyett, hogy esetleg azon gondolkodnának, hogy valójában ki a felelős azért, ahogy érzik magukat.

Sok sötét dolog van a könyvben –  alkoholizmus, emlékezetkiesések, családon belüli erőszak. Vádoltak azzal az emberek, hogy ennyire feketén látod a világot, vagy utálod a férfiakat?

Mindenfélével vádoltak! Igaz, ebben a könyvben mindenki elég rosszul viselkedik. De minden karaktert pont a rossz pillanatában kaptam el. Történetesen ez volt az a történet, amit el akartam mesélni. Nem érzem, hogy másképpen szemlélném a világot. Nem gondolom azt, hogy minden kapcsolat szörnyű és mindenki borzasztóan bánik egymással. Engem az a pont érdekel, amikor az emberek megtörnek és szörnyen viselkednek másokkal. Te is biztos olvastál már olyan történetet az újságban idilli családokról, amelyek teljesen normális életet éltek, majd valami elromlott, és végül a legszörnyűbb dolgokat tették egymással. Kiderül, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy eljussunk egy olyan pontra, hogy a családtagjainknak, szeretteinknek ártsunk.

Részt vettél a filmes munkálatokban?

Nem. Soha nem írtam forgatókönyvet, valószínűleg ehhez egy nagyon más készség szükséges, és én nem tudok róla semmit. És valószínűleg rendkívül nehéz feladat adaptálni a saját munkádat. Ráadásul engem inkább a regények érdekelnek, ezért örömmel adtam át a feladatot, és elég nyugodt vagyok emiatt. Valószínűleg kevésbé leszek nyugodtabb, minél közelebb lesz a megjelenés, de nemrégiben meglátogattam a díszletet, és találkoztam a rendezővel, és azt hiszem, hogy remek film lesz, ezért boldog vagyok, hogy ezt megtettem, ez volt a megfelelő választás számomra.

Mi a véleményed arról, hogy végül Amerikában, és nem az angol külvárosban játszódik?

Azt hiszem, ez engem sokkal kevésbé zavar, mint néhány olvasót. És még kevésbé zavar, hogy láttam, hol forgatják, ami szerintem elképesztően jól néz ki. Nagyon különbözik attól, amit én a fejemben elképzeltem, de látom, hogy működni fog, fantasztikusan néz ki és nagyon hangulatos lesz. Nem a helyszín a legfontosabb számomra, hanem az, hogy megőrizze ezt a légkört, a sötétséget, amit a könyv ábrázol és amihez szerintem hűek maradnak. Ezek jobban érdekelnek engem.

Van valamilyen érdekes írási szokásod? Hogyan néz ki egy átlagos írós napod?

Attól, tartok nincs ilyen. Nagyon unalmas vagyok. Azt hiszem, azért, mert szabadúszó újságíró voltam, ezért elég önfegyelmezett vagyok. Megszoktam, hogy felkelek, lejövök az emeletről, leülök az íróasztalomhoz és írok. Néha, ha az írás nagyon jól megy, akkor szinte egész nap és egész éjjel tudok írni, de általában ez egy nagyon normális nap. Nincs meghatározott napirend, tehát nem 9-től 5-ig írok, attól függ, hogyan megy. Szóval nagyon unalmas vagyok. És otthon írok. Nem megyek kávézókba, vagy ilyesmi. Szeretek csendben lenni, ahol nem terelik el a figyelmem mások.