A cselekmény modellje régi – közel kétezer-háromszáz éves alapokon nyugszik és Arisztotelész Poétikája óta létezik. Arisztotelész azt állítja, hogy minden történetnek van eleje, közepe és vége. Ez persze teljesen magától értetődőnek tűnik, ám a megállapítás arra is rávilágít, hogy a történet egyes részeinek különböző szerepe van a történet elbeszélésének sikere szempontjából.
Kezdés
A történet elején három fontos dolgot kell elvégeznünk:
- Az olvasót be kell vezetnünk a történet sűrűjébe
- el kell látnunk a szükséges információkkal
- fel kell tennünk a legfőbb drámai kérdést.
Fontos, hogy a történetet a megfelelő résznél kell elkezdeni, nem csendben és eseménytelenül. Milyen unalmas lenne, ha történetünk elején részleteznénk, hogy Richard napja hogyan alakul a gyárban, hány emberrel találkozik és kikkel beszél, ha a lényeg nem is ott kezdődik, hanem a barátokkal teli kocsmában, ahol segít egy betoppanó nőnek világra hozni első gyermekét.
Ugyan ez a példa elég szélsőséges, de ha fel akarjuk kelteni olvasóink figyelmét, akkor kezdjünk rögtön azzal, hogy miután Richard kikérte szokásos italát a pultostól, a terhes nő kis híján beesett a kocsma ajtaján, miközben hangosan óbégatott. Hiszen a történetmesélés oka az, hogy valami új és érdekes történt a szereplővel, ami eddig még sosem. Az írónak kötelessége ezzel az újdonsággal kezdeni.
Ha a változás kezdetét használjuk kiindulópontnak, akkor nem árt az olvasóval nagyon röviden ismertetni az alapszituációt és háttér-információkat. Ennél a résznél bevehetjük a “mutassam” módszerét, amit korábban már megtanultunk. Azonban itt nem kell mindent az olvasó orrára kötni, különben megakasztjuk a történet lendületét. Ráérünk ismertetni, hogy Richardnak kék szeme van és kétgyermekes családapa, miután a kihívott mentősök megveregették a vállát a sikeres szülésért.
A háttér vázolására az egész történet rendelkezésünkre áll, nem kell egyszerre mindent az olvasók nyakába zúdítani. Nagyon nehéz megtalálni a megfelelő egyensúlyt, ennek elsajátításához sok idő és gyakorlás szükséges.
A történet közepe
Bár a történet eleje és közepe sok mű esetében elmosódik, mégis két teljesen külön egységről van szó. A történet közepe nyúlik általában a leghosszabbra, jóval tovább tart, mint a története eleje és vége együttvéve. Ebben a részben tovább mélyíthetjük karaktereinket, elindítjuk őket a rájuk kiszabott úton, miközben bonyodalmakba keveredik. A feszültség egyre nő és ki sem látunk a főhős elé sorakozott töméntelen akadálytól, amik aztán szépen lassan alábbhagynak. Az egymás után következő eseményeknek kapcsolódniuk kell egymáshoz, fokozniuk kell a feszültséget egészen a tetőpontig.
A Vég
A történet vége általában a legrövidebb, ebben a részben zárjuk le az eseményeket. Ez a végkifejlet, amikor elvarrjuk a szálakat, a főhős megoldást talált a problémákra, majd az olvasó választ kap a drámai kérdésre.
A vég általában magába foglalja “a három K-t”: azaz,
- a krízist
- a klimaxot (vagy tetőpontot)
- és a következményeket
A krízis az a rész, ahol a feszültség a legmagasabb, ebben a részben viadaloznak az ellenségek, akkor dől el, hogy a főhős túléli-e a csatát, megbirkózik-e az akadályokkal. A klimax az, ahol a feszültség megtörik, ahol az olvasó fellélegezhet és megnyugodhat, ekkor kapunk választ a kérdésre. A következményekről a befejezés számol be röviden – az írok előszeretettel használnak erre külön epilógus részt.
A történet végének elkerülhetetlennek, de mégis meglepőnek kell lennie. Arra kell törekednünk, hogy maradjunk logikusak, de az olvasó mégis fellélegezve tegye le az írást a kezéből. Ahogy a jó detektívregényeknél, a nyomok mindvégig az orrunk előtt vannak, csak nem vagyunk képesek magunktól összerakni a képkockákat. Most, hogy tisztában vagyunk a magyarázattal, minden ésszerűnek tűnik.
Ha tetszett, iratkozz fel az e-mail címeddel, hogy első kézből kapj értesítést! 🙂
Írásról, inspirációról, könyvekről 