Könyvkritika – Az éhezők viadala – Írásról, inspirációról, könyvekről

Eddig nem is értem, miért váratott magára ez a könyvértékelés. Pedig már régebben elolvastam, azt hiszem, csak hagytam magamban érlelődni. A könyvvel Molyon találkoztam – mint sok más társával 🙂 – de azért ragadta meg a figyelmem, mert már régen a legnépszerűbb könyvek között szerepelt. Aztán hallottam, hogy filmeket is készítenek a sorozatból, ez pedig elég löketet adott nekem, hogy végre én is kezembe vegyem az első részt.

Suzanne Collins – Az éhezők viadala

Kiadó: AGAVE KÖNYVEK KIADÓ KFT.
Oldalak száma: 390
Kiadás éve: 2009

Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé.
A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal – számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembe kerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel.

Collins érdekes felvetése, hogy egy tulajdonképpen leigázott és romba döntött országot, hogyan lehet irányítani és kordában tartani, tarolt. Zseniális ötlet az évenként megrendezett viadal ötlete, ahol gyerekek küzdenek az életükért. Jó pár éve magam is elgondolkodtam még az első Big Brother és Való Világ szériáknál, hogy tényleg arra kíváncsiak az emberek, hogyan élnek mások összezárva? Tényleg az furdalja az emberek kíváncsiságát, mit hoz ki valakiből, ha összezárják teljesen különböző egyéniségekkel? A válasz, igen. Collins előrevetíti számomra a jövőképet, hogy mit tartogathat számunkra a világ, miután már nem leljük örömünket a sok degenerált, buta, idegesítő, ingyenélő közszereplő mindennapjainak bámulásában. Adjunk a kezükbe fegyvereket! Nagyszerű a párhuzam az elkorcsosult világi jövőkép és a régi gladiátorjátékok között, Collins a régi gyökerekhez megy vissza, hiszen akkor is, mint Panemben, a Tizenkét Körzetben lakó emberek csak látszólag szabadok. Mindent a Kapitólium irányít, csak az első két körzetben élők tapasztalják meg mi az a fényűzés, vagy mit jelent mindennap húst enni. Vagy egyáltalán enni valamit.

Katniss Everdeen példakép. Olyanok példaképe, akik mindennap küzdenek az életükért. Aki számára fontos a család, az összetartás, a túlélés, olyannyira, hogy képes saját életét feláldozni testvéréért. Nekem ezért lett a példaképem. Hogy képes megmutatni, nem az a bányakörzetből érkezett munkáslány, aki beletörődik a sorsába, hanem felveszi a harcot. Mindamellett tetszett Katniss embersége, ahogyan szárnya alá vette Rutát, és segített Peetán.

Peeta igazi gavallér. Bár kicsit esetlennek láttam, és néha az járt a fejemben, hogy Katniss nélkül nem sokáig maradt volna életben, mégis a végére igazán megszerettem. Bár én nem egészen úgy képzeltem, mint a filmben szereplő úriembert – számomra mindig egy kicsit molettebb srác jelent meg -, a végére tényleg megváltozott a szememben. Gale nagy kedvenc lett, sajnáltam, hogy olyan kevés szerepet kapott az első részben – mind a könyvben, mind a filmben. Collins nagy erőssége még, hogy szerethető mellékszereplőkkel tölti meg a teret. Cinna, Effie, Haymitch, Ruta mind-mind egyéniségek, sőt még olyanok is mint a “Rókaképű” vagy Cato. Pozitív a sok érdekes és egyedi név, mindegyiket imádtam.

A viadal hátborzongató. Többször belegondoltam, hogy én végig tudtam-e volna csinálni. Biztosan nehéz túllépni azon a ponton, mikor rájössz, hogy csak úgy élheted túl, ha ölsz. Ha pedig te nem teszed, akkor megteszi más. Ebben a kérdésben nem vagyok biztos. Én is, mint Katniss, megpróbálnám megtalálni a kiskapukat. Külön plusz pont jár érte, hogy Katnisst nem úgy festette le, mint egy gyilkoló vadállatot, mert úgy nem lett volna hiteles a karaktere.

Sokan kritizálták a szöveg szaggatottságát, “pongyolaságát” (ezt csak félve mondom ki), vagy hogy nem volt elég gördülékeny. Én nem tudom ezt felróni, mert az egyszerűsége engem teljes mértékben hozzásegített, hogy elkapjon a “Viadal-hangulat”. Ahol nem minden percben történik valami, ahol az egyik pillanatban még a fán ücsörögsz, aztán a másikban már egy nyíl csapódik a melletted lévő fatörzsbe. Ahol egy hirtelen támadt tűzfal ledönt a lábadról és úgy futsz, hogy szinte levegőhöz sem jutsz. Aztán megint semmi. Bujkálás. Egyedül. A gondolataiddal. Nem tudom, hogy az eredeti változat milyen, de ebben a történetben, ebben a környezetben, ebben a témában én nem hiányoltam a szépirodalmi szöveget és a bonyolult körmönfont mondatokat. Amit viszont hiányoltam, hogy a környezet, a háttér kicsit jobban legyen bemutatva. Azok a részek tényleg rövidre sikerültek.

Szóval, az Éhezők Viadal egy hiánypótló alkotás, amit érdemes elolvasni, illetve mindenképpen megtekinteni filmen is.

Kedvenc idézetek:

A holnap reményteljesebb lesz, mint az idő ezen rettenetes darabkája, amit mának nevezünk.

Mert bedobnak bennünket egy arénába, ahol élethalálharcot fogunk vívni egymással. Mégis, hogyan köszönjem meg neki egy ilyen helyzetben? Nem tűnne igazán őszintének a hálám, miközben azon mesterkednék, hogy elvágjam a torkát.