Nos, ez a cím egy kicsit hosszúra sikeredett, de remélem, hogy a cikk tartalma sokaknak tanulságos lesz. Azt ugyebár mindenki tudja, hogy vannak olyan írók, akik nem használnak fejezeteket, vagy más jellegű törést az írásuk során, de mégis, az írók valahogy szeretnek bizonyos szüneteket tartani a cselekmény folyamán.
A kérdés, kell-e? Vagy nem? Ha igen, akkor mi a jó megoldás?
Véleményem szerint, kell hogy legyen az írásokban valamilyen törés. Két okból is nagyon hasznos. Egyrészt az olvasónak lehetőséget adunk, hogy szusszanjon az olvasás közben, illetve a fejezet egy roppant jó eszköz az író számára. Miért is?
Mert nagyszerű arra, hogy horgokat helyezzünk el a fejezetek végén.
Mi is az a horog?
Ha szeretnénk, hogy az olvasóink tűkön ülve várják a következő fejezetet, vagy éppenséggel rögtön tovább is lendüljenek a következőre, akkor érdemes olyan “trükköket” bevetni, ami felkelti az olvasó kíváncsiságát. Ez lehet egy jól elhelyezett mondat, egy váratlan fordulat, ami felkorbácsolja az olvasók étvágyát, ami ösztökélni fogja őket, hogy ne tegyék le a könyvünket, hanem gondolkodjanak tovább a cselekményen. Mondhatnánk úgy is, hogy az olvasónak kidobjuk a csalit, aki pedig ráakad, hogy továbblapozzon a következő részhez. Természeten, horgokat nem csak fejezetek végén, de máshol is alkalmazhatunk, például új jelenetnél, új szereplők, helyzetek felbukkanásánál.
Gondolom, sokan teszik fel a kérdést, hogy milyen fejezethosszúság az optimális? Milyen szempontokat tartsunk szem előtt, miközben írunk? Hány jelenetet szabad egy fejezetbe zsúfolni?
A rövid válaszom az, hogy nincs szigorú megkötés arra vonatkozólag, hogy milyen hosszúnak kell lennie egy fejezetnek. Mondhatnám úgyis, hogy ez teljesen egyénfüggő, az írókon áll, hogy ők milyen gyakran szeretnének kis szüneteket beiktatni. Példának okáért nézzünk két szélsőséges példát: Marilynne Robinson Gilead című regénye egyáltalán nem tartalmaz fejezeteket, míg a világirodalom talán egyik legrövidebb fejezetét William Faulkner hozta össze a Míg fekszem kiterítve c. könyvében, ahol található egy fejezet, ami pusztán egy mondatból áll: Az anyám egy hal.
A young adult, misztikus, paranormális és romantikus regények általában rövidebb fejezeteket tartalmaznak. James Patterson például előszeretettel használ egyoldalasakat. Míg más típusúak – általában történelmi vagy fantasy írások – akár 40-50 oldalt tartalmaznak egy fejezetben.
Egy átlagos fejezet 2.500-5.000 szóból áll.
Természetesen, ez nem egy elvárt keretszám, de az átlagos 4-4.500 szóból álló fejezetek azok, amiket gördülékenyen tudunk olvasni, miközben nem veszik el a lendület. Bár nem feltétlenül szükséges, de az általában jó választás, hogy megpróbáljuk az összes fejezetet nagyjából azonos hosszúságúra megírni. Ezáltal az olvasók nem esnek ki a lendületből, és kalkulálni tudnak, hogy körülbelül mennyi időbe telik elolvasni egy fejezetet. Senki sem szereti félbehagyni az olvasást, ha éppen benne van egy izgalmas csatajelenetben. 🙂
Hogyan érdemes zárni egy fejezetet?
Valami olyan momentummal, ami elgondolkodtatja az olvasót. Itt nyugodtan robbanhat konfliktus, felléphet valamilyen nemvárt probléma, felvethetünk újabb kérdéseket. Jusson csak eszünkbe egy izgi filmsorozat, mint például a LOST, a Szökés vagy az olyanok, amelyben a részek egymásra épülnek. Emlékszem, hogy én annak idején nem bírtam kivárni, hogy végre leadja a következő részt a tévé. 🙂 Szóval, valami ilyesmire kell törekednünk az írás folyamán is.
Íme néhány tipikus példa:
- Ígéret a konfliktus bekövetkeztére
A hőst párbajra hívják. A kérdés: Vajon túléli-e?
- Titok
A hős kap egy rejtélyes levelet egy rejtélyes illetőtől. A kérdés: Mi van abban az átkozott levélben?
- Egy fontos döntés vagy fogadalom
A hős megesküszik, hogy megbosszulja felesége halálát. A kérdés: Hogyan teszi mindezt? És vajon sikerül-e neki?
A hős anyja / apja / testvére meghal. A kérdés: Hogyan halt meg? Hogyan reagál a főhős?
- A történetben egy csavar következik
A hősnő felfedezi, hogy a halottnak hitt anyja mégsem halt meg. A kérdés: Hol volt az édesanyja egészen idáig? Mi játszik le a főhősnőben?
Napfogyatkozás egy csatatéren. A kérdés: Vajon azt jelzi, hogy a főhős kudarcot vallott és az ellenség legyőzte?
Hogyan érdemes kezdeni egy fejezetet?
Hallottunk már arról a fogalomról, hogy in medias res? Nos, ez valami olyasmi, amit én úgy fordítok: belecsapni a lecsóba. 🙂 Azaz a történetet ott kezdjük el, ahonnan szükséges, minél közelebb a következő fontosabb momentumhoz. Ha egy fejezet véget ért, akkor érdemes olyan következő fejezetkezdéssel nyitni, ami nem untatja halálra az olvasót. Vegyünk egy példát. Ha az első fejezetben a főhősünk megsebesült, de nem kapunk semmi biztosat arról, hogy túlélte, akkor az nagyon szép kis horog. Az olvasó izgulni fog, hogy vajon mi történt a szereplővel. Viszont, ha utána a következő fejezetet azzal nyitjuk, hogy írunk egy 2 oldalas rizsát a csatamezőről, a veszteségekről és hullaszagról, akkor az olvasó hamar megunja a dolgot, még lehet, hogy le is teszi a könyvet. Szóval, mi bármennyire fontosnak is látjuk, hogy mik történtek a harc után, és esetleg milyen izgi lehet lefesteni egy csatamezőt tele halott trollal, az olvasókat akkor sem ez fogja megmozgatni.
Figyeljünk oda, hogy mindent időben kezdjünk és időben fejezzük be. Na és – kérdeznétek -, honnan tudjuk, hogy mi a megfelelő idő? Onnan, hogyha elkezditek visszaolvasni a saját írásotokat (vagy adjátok le bétáknak), és ha vannak olyan részek, amin te magad is átsiklasz, akkor az mind fölösleg, nyugodtan kihúzható. Ezáltal élvezetesebb, feszesebb lesz az írás, és az olvasók sem fogják elunni magukat.
Zárásként csak azt tudom tanácsolni, amit Elmore Leonard is mondott: minden olyan rész fölösleges, amit az olvasók is átugranak.
forrás: helpingwritersbecomeauthors.com, goinswriter.com
Írásról, inspirációról, könyvekről 