Interjú Dean R. Koontz-szal

Dean Koontz a világ egyik legtermékenyebb és legkelendőbb írója, több mint 120 regényt írt. Nehéz gyermekkorában a könyvek jelentették számára a menedéket, ezért az elmúlt öt évtizedben reggel fél héttől vacsoraidőig, heti hat napon át annak szentelte életét, hogy a legkülönbözőbb műfajokban fiktív világokat teremtsen hűséges olvasói számára.

Honnan merítesz kreatív energiát és kitartást?

Koontz: Ez arra vezethető vissza, amit a könyvek jelentettek számomra fiatal koromban. Nagyon szegény családból származom. Apám erőszakos alkoholista volt. A könyvek egyszerre jelentettek számomra menekülést és tanulságot arról, hogy mások másképp élnek. Megmutatták nekem, hogy a világ milyen szintű sikereket kínál. És ez elég motiváció volt ahhoz, hogy megváltoztassam a sorsomat. Rájöttem, hogy az életben azt csinálhatsz, amit akarsz, és nem hiszem, hogy valaha is megszűntem így érezni. Soha nem szűntem meg izgatott lenni a könyvek és a bennük rejlő lehetőségek iránt.

Tehát soha nem volt olyan, amikor azt gondoltad, nem tudom ezt tovább csinálni?

Ha minden alkalommal ugyanazt a könyvet írnám, amit a kiadók jobban szeretnek, akkor mélységesen megőrülnék. Ez egy képletvezérelt üzlet – ha írtál egy könyvet egy kőművesről, azt akarják, hogy írj 1000 könyvet egy kőművesről -, de én folyamatosan változtatok a dolgokon. Azt tanácsolják, hogy ne tegyem ezt, ne keverjem a műfajokat, ne próbáljam ki a történetmesélés különböző fajtáit, és én ezt megértem valahol. Nehezebb olyan könyvet értékesíteni, amely nem olyan, mint az a könyv, amelyet korábban mindenki megvett és élvezett. Másrészt, ha valamit ilyen sokáig csinálsz, akkor előbb-utóbb unalomhoz vezethet, és a változás – olyasvalami felé menni, amit eddig nem csináltál, és félsz, hogy nem fog sikerülni – az az, ahogyan én ezt elkerülöm. Amikor egy ötlet eszembe jut, és túl nagynak tűnik ahhoz, hogy megírjam, túl bonyolultnak ahhoz, hogy egy olvasóknak közvetítsem, akkor kapom a legtöbb energiát. A kihívás gyógyszer az unalom ellen. Beoltja az embert.

Hogyan mérjük fel a megfelelő szintű kreatív kockázatot?

Sok évvel ezelőtt írtam egy könyvet A rossz hely címmel, amelynek egyik szereplője Thomas, egy Down-szindrómás fiú. Az akkori ügynököm, miután elolvasta a kéziratot, felhívott, és azt mondta: “Thomas karaktere egyszerűen zseniális. El sem hiszem, hogy ezt megcsináltad.” Erre én: “Tudod, annyira szerettem erről a karakterről írni, hogy elgondolkodtam azon, hogy egy egész regényt írjak egy Down-szindrómás személy szemszögéből.” Fél percig hallgatott, aztán azt mondta: “Van olyan, hogy túl sok a zsenialitás.” De szerintem bármit meg lehet csinálni, ha az ember elhatározza magát. A nyelv annyira rugalmas és gyönyörű, és annyi technikát kínál egy írónak.

Kezdetben álnéven írtál. Mikor jöttél rá, hogy a nevednek értéke van?

A kezdeti időkben, valahányszor valami kicsit mást csináltam, az ügynökök és a kiadók azt mondták: “Szükség lesz álnévre.”. Naiv voltam, így hát megtettem. Aztán fokozatosan láttam, hogy valami történik a saját nevem alatt megjelent könyvek körül. Még nem voltam bestsellerszerző, de heti három-négy helyett 30-40 levelet kaptam. Így a 70-es évek végén vagy a 80-as évek elején a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy visszavásároljuk a könyveim jogait. Meg kellett feszíteni magunkat, a többi író őrültnek tartott. A kiadók visszaadták nekem a könyveket, de gyakran azon az áron, amit nekem fizettek értük, ami azt jelentette, hogy lényegében a semmiért írtam a könyveket. De két oka volt annak, hogy ezt csináltuk. Az egyik, hogy számos sci-fi regényt írtam, és tudtuk, hogy ha ezek a könyvek nyomtatásban maradnak, akkor a kritikusok szemében örökre sci-fi író maradok. Ha egyszer megbélyegeznek, évekbe telik, mire túllépsz rajta. Tehát azzal, hogy visszavásároltuk ezeket a címeket, kiküszöböltük ezt a veszélyt. Másodszor, úgy éreztük, hogy a többi könyvnek folyamatos értéke lenne, ha nagyobb eladótábort alakítanék ki. Emlékszem egy esetre, amikor elmentünk négy olyan könyvem kiadójához, amelyeknél álnéven írtam, és mondtuk nekik, hogy szeretném visszavásárolni a jogokat. Nem tudom, hogy rossz napja volt-e, vagy csak gonoszkodott, de azt mondta: “Megkaphatják őket ingyen. Úgyis értéktelenek.” Mi pedig ahelyett, hogy megsértődtünk volna, azt mondtuk: “Hát, köszönjük szépen“. És a legelső könyv, amelyet a nevem alatt adtunk ki, hat hétig volt a New York Times bestsellerlistájának első helyén, és az első évben kétmillió példányt adtak el belőle. És ez megmutatta, hogy igazunk volt. Láttuk, hogy a lelkesedés egyre nagyobb. Ez nem tévképzet volt. Aztán csak lassan, fokozatosan nőttek az eladások, és a kritikai fogadtatás is kezdett más jellegűvé válni.

18 évbe telt, mire az első regényedtől az első bestselleréig eljutottál. Frusztráló volt a várakozás?

Nagyon izgalmas volt, hogy egyáltalán kiadták. Ha az ember gyerekkora óta könyvekről álmodik, akkor évekig el van egy szerény sikerrel, és tökéletesen jól érzi magát. Később azonban frusztráló volt, amikor úgy éreztem, hogy bizonyos könyvekben megvan, ami kell, de nem kaptuk meg a támogatást ahhoz, hogy megvalósuljon – vagy amikor volt egy papírkötésű bestsellerünk, de a kiadóm azt mondta: “Ó, soha nem lesz keménykötésű bestsellered“. Végül megértettem, hogy a sikerhez szükség van egy ügynök és a kiadó támogatására, és a pályafutásom különböző időszakaiban lépnem kellett – nem izgatottságból vagy dühből, hanem csak akkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy változásra van szükség. Néha fájdalmas ezt megtenni, mert az ember elhagyja azokat, akiket nagyon megszeretett. De nem ők, hanem a rendszer az, ami már nem működik számodra.

Mi az a papírkötés (paperback) és a keménykötés (hardcover) közötti különbség?
A papírkötés (más néven puha kötés vagy puha borítójú könyv) egy olyan könyvtípus, amelyet vastag papír- vagy kartonborító jellemez. Oldalaikat gyakran ragasztóval tartják össze, nem pedig tűzéssel vagy kapcsokkal. Ezek a könyvek viszonylag kisebb méretűek, könnyebbek, és még az áruk is meglehetősen alacsony. Általában ilyeneket találni pályaudvarokon, újságos standokon forgóállványokon. Ezek a könyvek nagyon sérülékenyek és könnyen széteshetnek. Ezeket a könyveket általában alacsony minőségben nyomtatják; kis betűtípussal és tömegtermelésre készülnek. (Magyarországon Dean R. Koontz könyvei először jellemzően puhaborításban jelentek meg.)

A keményfedeles (más néven hardback vagy hard-bound) olyan könyvtípus, amelyet kemény és merev védőborítóval kötnek be, és az oldalakat gyakran öltésekkel és kapcsokkal erősen összetartják. Az áruk általában magasabb. Ezek a könyvek nehezebbek és nagyobb méretűek, de nagyon tartósak. A keményfedeles könyveknél a szöveget általában nagyobb méretben nyomtatják, ami megkönnyíti az olvasást. Az olyanok, mint a díszített előzéklapok, illusztrációk, térképek, szerzői jegyzetek és extra tartalmak általában szigorúan a keményfedeles könyvekben találhatók.

Régebben külföldön elsőkönyves szerzőknek általában csak puhakötésű könyvkiadást ajánlottak fel, keménykötést csak a bestsellerek kapnak, általában bizonyos eladásszám után.

Ha van egy sikerkönyved, hatalmas a nyomás, hogy megismételd?

Az első könyvem, amelyik első lett keménykötésben, az Éjfél volt. A kiadóm felhívott, és azt mondta: “Csodálatos híreim vannak“. De mielőtt még azt mondhattam volna, hogy “Hoppá!”, azt mondta: “Meg kell értened: Te nem írsz olyan könyveket, amelyek első helyezettek lehetnek, és ez soha többé nem fog ismétlődni.” És az izgatottságom lufija egy pillanat alatt leeresztett. Ezután négy elsőszámú könyvünk volt, és ő minden egyes alkalommal ugyanazt mondta. Szóval eleinte nem volt rajtam nyomás, hogy így folytassam; ehelyett folyamatosan bizonyítanom kellett. Végül azt mondtam: “El kell mennem valahová, ahol elhiszik, hogy ez újra meg fog történni“.

Hogyan állsz hozzá a szerkesztőkkel való munkához?

A jó együttműködés döntő fontosságú. Volt egy helyzet, amikor nagyon izgatott voltam egy kiadó és egy szerkesztő miatt, aztán rájöttem, hogy bizottsági szerkesztést kapok – mindenféle jegyzeteket, amelyek ellentmondtak egymásnak. Egy szerkesztői kapcsolatnak valósnak kell lennie, és olyasvalaki, akit tisztelek, és ebben a tekintetben többnyire szerencsém volt. Tudom, hogy vannak olyan írók, akik nem akarnak semmilyen irányítást elfogadni. De annak ellenére, hogy íróként megszállottan kényszeres vagyok – minden oldalt 20-30-szor is átírok, mielőtt a következőre lépnék, így elég tiszta kéziratot adok le -, tudom, hogy egy jó szerkesztő mindig észreveszi azokat a dolgokat, amelyekre nem gondoltam, vagy apró javításokat eszközöl. És nincs okom arra, hogy ne hallgassam meg a véleményét. Kénytelen vagy megmagyarázni, hogy miért csináltál valamit bizonyos módon. És ha nem tudod, ha valaminek nincs olyan nyomós oka, amit könnyen meg tudsz fogalmazni, akkor valamilyen módon elrontottad, és újra kell gondolnod. Ha meg tudod válaszolni a kérdést, akkor egyértelművé válik, hogy jó okból tetted. A feleségem a legkeményebb és legigazságosabb kritikusom. Ha elolvas valamit, és problémája van vele, akkor nagyon komolyan utána nézek. Ha neki nincs problémája, akkor magabiztosabban állok hozzá.

A feleséged nagy szerepet játszott a szakmai életedben. Nehéz együtt élni és dolgozni?

Ismerek olyanokat, akik szerint ez a biztos út a váláshoz. De az irodáink egymás mellett vannak a házban, így éjjel-nappal együtt vagyunk – és nem is tudnám másképp elképzelni. A házasságunk többek között azért működik ilyen jól, mert ugyanaz a humorérzékünk – a komor humortól kezdve a komolytalanig. Mindketten tudjuk, hogy szinte semmi sincs az életben, ami utólag ne lenne vicces, és ha az embernek ez a hozzáállása, akkor a munka és a családi problémák nem válnak olyan komollyá, mert tudja, hogy egy hónap, egy év vagy két év múlva az egész nagyon kicsinek fog tűnni. Ráadásul neki más készségei és képességei vannak, mint nekem, így szinte úgy illeszkedünk egymáshoz, mint egy puzzle. Az ő képessége a könyvelés és a számok, az enyém pedig nem. Valószínűleg egy éve nem írtam csekket, az elmúlt 50 évben pedig nagyon keveset, és soha nem tudtam bánnia a csekkfüzettel. Szóval mindez a nyomás lekerült rólam, és jobban tudok koncentrálni arra, amit csinálok.

Mesélj a folyamatról, amely a történet vagy a karakter kezdeti ötletétől a megjelent könyvig tart!

Régebben vázlatokból írtam. De amikor megírtam az Idegeneket, amelynek végül hatalmas szereplőgárdája lett, és körülbelül negyedmillió szóból állt, úgy döntöttem, hogy nem készítek vázlatot, és csak az előzményekkel és néhány érdekes karakterrel kezdem. Úgy láttam, hogy csak úgy szárnyalok ilyenkor, és ez volt a legjobb döntés. Azóta sem használtam vázlatot. Egy kis ötlettel, egy központi témával, egy előfeltevéssel kezdem, aztán egy darabig gondolkodom rajta – nem hetekig és hónapokig, hanem napokig -, aztán belevágok. Ha a karakter nem működik az első 20 oldalon, akkor akár abba is hagyhatod. Ha egy karakter életre kel, hagyom, hogy a karakter mozgassa a történetet. Ezt a legnehezebb elmagyarázni a fiatal íróknak. Azt mondod magadnak, hogy pontosan tudod, ki a karaktered, és megpróbálod belekényszeríteni a karaktert bizonyos helyzetekbe. Ha szabad akaratot adsz neki, a karakter gazdagabbá, rétegzettebbé, érdekesebbé válik. Ez a legfurcsább dolog, de igaz. A karakterek átvehetik az irányítást, és jobb helyekre viszik a könyveket, mint ahová akkor jutottak volna el, ha egy sablont állítasz fel, és mindent annak megfelelően írsz meg.

Néha tudok egy-egy kulcsfontosságú dolgot a befejezésről, vagy valamit a cselekmény középpontjáról, vagy egy-egy kulcsjelenetet itt vagy ott, de általában nem sokat tudok előre. Emlékszem, egy könyvön dolgoztam, aminek az volt a címe, hogy Az arc, és pont a közepén jutott eszembe egy sor: “A nevem Odd Thomas. Szokatlan életet élek.” Olyan volt, mintha valakit hallottam volna beszélni, és felismertem, hogy ez egy történet nyitánya. Van egy sárga, vonalas jegyzettömböm, amibe emlékeztetőket szoktam írni, és leírtam a sort. És bár soha nem írok kézzel, mert alig tudom később elolvasni, azon kaptam magam, hogy folytatom az írást, és órákkal később, amikor abbahagytam, meglett az Odd Thomas (magyarul: A halottlátó) című könyv első fejezete. És tudtam, hogy ez egy sorozat lesz, még akkor is, ha korábban még soha nem írtam ilyet. És sokáig ültem, és azon tűnődtem, hogy “honnan jött ez a karakter?“. A mai napig nem tudom. De nyolc Odd Thomas-könyvet írtam.

Hogyan néz ki egy tipikus munkahét a számodra?

Ez fárasztónak fog hangzani, de nem az. Általában reggel ötkor kelek, elkészülök a napra, megsétáltatom a kutyát, elolvasom a Wall Street Journalt. Fél hétre az íróasztalomnál vagyok, aztán vacsoráig dolgozom. Ritkán ebédelek, mert ha eszem, szeleburdi leszek. Egy héten hat napot csinálom ezt, vagy ha egy könyv végén vagyok, akkor hetet. Ha egy könyv utolsó negyedéről van szó, amikor a lendület velem van, akkor előfordul, hogy 100 órás heteket dolgozom. Ez számomra teljesen normális, mert amikor 10 órát ülök a képernyő előtt, akkor a való világ visszaszorul, és jobban belefeledkezem a regénybe. Néha egy-egy jeleneten hangosan nevetek vagy könnyekig meghatódom, és az irodám ajtaja előtt elsétáló emberek valószínűleg azt hiszik, hogy az őrület határán vagyok.

Perfekcionistaként, aki folyamatosan javít, hogyan biztosított, hogy haladj a munkával?

Csak annyit mondhatok, hogy nekem ez működik. Nem tudom, hogy másoknál működne-e. Minden egyes alkalommal, amikor átnézel egy oldalt, nem csak szigorúbb leszel, hanem módot találsz arra, hogy jobban, élénkebb nyelvi alakzatokkal mondd el a dolgokat. És ennek is megvan a maga lendülete. Nem feltétlenül haladsz előre a történetben napi 10 oldallal, de javítod a minőségét. És mivel ez lelassít, felismerheted, hogy 30 vagy 40 oldal után bele fogsz ütközni egy problémába. Az én tempómban azt tapasztalom, hogy amikor eljutok ahhoz a pillanathoz, már két-három megoldás is van a kezemben, még ha nem is gondoltam tudatosan rájuk. Azok az írók, akiket ismerek, és nem így dolgoznak, amikor beleütköznek egy problémába, nem tudják megkerülni azt. Írói blokkjuk van. Én soha nem találkozom ilyennel. És azt hiszem, mindennek köze van ehhez a munkamódszerhez.

Hogyan tudtál sikeresen átvészelni minden nagy változást a kiadói szakmában?

Végignéztem, ahogy olyan dolgok történtek, amelyeket a kiadók nem tudtak irányítani, és végignéztem olyan dolgokat is, amelyeket irányíthattak volna, de nem gondolták, hogy szükségük van rá. Az egyik ilyen esemény az volt, hogy hagyták a papírkötéses üzletágat lényegében meghalni. Valaha, azt hiszem, 500 terjesztője volt a zsebkönyveknek, most pedig csak négy vagy öt van belőlük. Sok kiadó nem igazán fogta fel az e-könyvek térnyerését. Tavaly az ügynökeim azzal érveltek, hogy valószínűleg több könyvet adnék el az Amazonnál, mint bárki másnál. És az egyik legfontosabb dolog a marketingjavaslata volt. Nyolc kiadót néztünk meg, és némelyikük egy egyoldalas tervvel jött. Mások nyolc vagy tíz oldalas tervvel jöttek. Az Amazon terve körülbelül 30 oldalas volt, lenyűgöző és átgondolt. Így hát öt könyvre kötöttünk szerződést. Lehet, hogy néhány hagyományos kiadói ember árulónak tart, de az összes ismerősöm, még a független könyvkereskedők is azt mondták, hogy ez egy nagyszerű lépés volt.

Vétettél-e nagy hibákat a pályafutásod során?

Volt egy korai ügynököm, akit nélkülözhettem volna. Már akkor első voltam a puhakötéses bestsellerlistán, és a szerződésekben szereplő feltételek nagyon primitívnek tűntek számomra. Folyton azt mondta, hogy amit kérek, azt soha nem kaphatom meg. De ismertem egy írót, aki lejjebb állt a bestsellerlistán, és pontosan ezeket a dolgokat kapta meg. Az ügynököm vagy nem tudta ezt – más szóval, nem értett a munkájához -, vagy valamilyen okból kifolyólag jobban érdekelte, hogy a kiadónak, mint az ügyfélnek kedvezzen. Sok éven át maradtam vele annak ellenére, hogy gyanítottam, nem kapok jó képviseletet, mert nagyszerű embernek tartottam. Hagytam, hogy az érzéseim elnyomják az üzleti ösztönömet. Évekig úgy viselkedtem, mint egy alkoholista felnőtt gyermeke. Mindig azt gondoltam, hogy ha csak egy kicsit is megingatom ezt a hajót, minden összeomlik. Ez egyfajta hitetlenség volt, hogy ez az egész olyan jól működhet, ahogyan működött. Előtte egy ügynök képviselt, akit emberként is szerettem, de őt is el kellett hagynom, mert elkezdte visszadobni a vázlatokat, mondván: “Ezt nem tudom eladni“. Amikor megkérdeztem, “Miért nem?“, azt mondta: “Mert nagyobb könyvet akarsz írni, mint amekkorát tudsz. Sikeres középszerző vagy, de soha nem leszel bestseller“. Erre én: “28 éves vagyok. Kell, hogy legyen fejlődés és remény.” Volt egy 14 éves időszak, amikor nem volt ügynököm, csak egy szórakoztató jogi ügyvédem. De aztán az üzlet elkezdett változni, és szükségem volt némi útmutatásra, és végül az Inkwell Managementnél megtaláltam a legjobb kapcsolatot, amit csak remélhettem. Szóval csak próbálkozz tovább, és működni fog.

Számolsz azzal, hogy valaha is nyugdíjba vonulj?

Nem tudom, mit csinálnék, ha nem írnék. Ez határoz meg engem. Imádom csinálni. Van egy spirituális oldalam, és úgy gondolom, hogy a tehetség kegyelem, egy meg nem érdemelt ajándék. És kötelességünk, hogy a lehető legjobban használjuk.

Az író következő regényeit ajánlom olvasásra:

• Dean R. Koontz: A halottlátó
• Dean R. Koontz: A lélekgyűjtő
• Dean R. Koontz: Ne félj!
• Dean R. Koontz: Idegenek
• Dean Koontz: Sötét zóna
• Dean R. Koontz: A visszatérő 
• Dean Koontz: A suttogószoba
• Dean Koontz: A tiltott ajtó 

Az interjút a Harvard Business Review készítette.

---