Könyvkritika – Az utolsó dal

Nemigen volt rám olyan hatással egy könyv, mint Az utolsó dal. Először a Miley Cyrus és Liam Hemsworth főszereplésével készült filmet láttam. Már akkor is meghatódtam, és azóta is egyik kedvenc romantikus filmem. (Sokkal jobban szerettem az akkori Miley-t.) Nicholas Sparks-tól már olvastam korábban könyvet, ez a mostani sem volt csalódás.

Az utolsó dalKiadó: GENERAL PRESS KIADÓ
Oldalak száma: 418
Kiadás éve: 2010

Nicholas Sparks legújabb könyve egyszerre két ember megható történetét hozza közel hozzánk: egy lányét és egy apáét. A lány regénye kamaszkori lázadásról, barátságról, az első szerelem öröméről és fájdalmáról, az apáé egy házasság kudarcáról, a gyerekek iránti feltétlen szeretetről szól.
Az elvált Steve a nyári szünidőt gyermekeivel tölti tengerparti szülővárosában. Jonah, a kisfia boldog, hogy újra együtt lehetnek, de Ronnie, a nagylány, aki három éve nem áll szóba apjával, megbántottnak és csalódottnak érzi magát a kényszerű utazás miatt. Apja embersége, a kettejüket összekötő zenei tehetség, egy dal és egy titok segíti őket abban, hogy újra egymásra találhassanak. A megrázó történetet baljós sejtelmek és közössé váló álmok alakítják.
Az utolsó dal mégiscsak egy szerelmesregény; arról az érzésről szól, amely először gyújtja meg a szívet, boldogságot és kétségeket szül, és van olyan erős, hogy két fiatalt összekössön.
Mint a szerző annyi korábbi könyve, ez a mű is megihlette a mozgókép világát, Miley Cyrus és Greg Kinnear főszereplésével filmvászonra álmodva figuráit.

Minden tiszteletem Nicholas Sparksé. Egyszerűen még nem olvastam olyan könyvet tőle, ami ne tetszett volna. Ezt a könyvet is úgy fogtam a kezembe, hogy biztosan nem fogok csalódni. Így is lett. A történet több ember szemszögéből játszódik. Nagyon jól el lett találva, hogy szinte mindegyik szereplő saját stílusát, gondolatvilágát, érzelmeit megismerhetjük. Lenyűgöző, hogy Sparks ugyanolyan jól meg tudta írni egy édesapa vagy egy lázadó kamasz gondolatait. Erre csak nagyon kevesen képesek.

247978_1

Tetszettek a Ronnie-s részek, mert bele tudtam képzelni magam a helyzetébe. A szülők elváltak, a nagylány pedig éppen dacos korszakát éli. Velem is megtörtént, a szüleim elváltak, így mondhatjuk, nekem is volt egy ilyen korszakom. Szerencse, hogy én is, mint Ronnie, kigyógyultunk belőle. 🙂 Ugyanakkor jó volt olvasni Steve (az apa) gondolatait, hogy mennyire törekszik arra, hogy a lánya felnézzen rá és megbocsájtson neki.

A történet koránt sem annyira szirupos. Persze, tény, hogy Ronnie megismerkedik a tengerparton félmeztelenül röplabdázó Willel, aki először nem is igazán izgatja, aztán végül beleadja a derekát és egyre több időt töltenek együtt – de a romantikus rész éppen annyira elég, mint amennyire egy tizenéves lány mesélhet erről. Nem is igazán a romantikán vagy az első szerelmen van a hangsúly. Nincs benne meghalokérted-énisérted-örökkéegyüttélünk maszlag, mint a mostanában elterjedt YA könyvekben. Sokkal fontosabb a családi szál, a gyerek-szülő kapcsolat, a kibékülés, a megbocsátás és Nicholas Sparkshoz híven, egy kis hit.

A történet több mint 400 oldalán egyetlen olyan részt sem találtam, ami untatott volna. Pörögtek a lapok, minden egyes szónak ott volt a helye, ahol annak lennie kell. Ez a könyv volt az első, ami megríkatott. Igen… meglepett. Nem tagadom, de küszködtem a vonaton a könnyeimmel. Bátran ajánlottam az anyukámnak – aki él-hal a Danielle Steel könyvekért -, ő egy nap alatt kiolvasta. Aztán a lánc folytatódott, ő is továbbadta pár barátnőjének, kollégának és a megvett kötetem elég szép utat járt be. 🙂 Mindenki egy véleményen volt: a könyv zseniális, megható, elgondolkodtató! Olyan, ami méltán kerülhet fel arra a könyves listára, amit halálod előtt el KELL olvasnod.

sparksA filmes borító is igen tetszetős, ami már csak plusz csillagot jelent az amúgy is nagyszerű könyv értékelésében.  A filmes forgatókönyvet Sparks írta, ezért meglepően hű a könyvhöz. Érdemes mindkettőt kivégezni.

Kedvenc idézetek:

– Kislánykoromban a kedvenc plüssállatom a kacsa volt. A szobámban kacsás tapétám volt. A hörcsögömet Dodónak hívták, mint a kacsát, a Tapsi Hapsiból. Szeretem a kacsákat.
– Én is – bizonygatta a fiú.
Ronnie arcára kiült a kételkedés.
– Szeretem a kacsát sülve, főve, roston, édes-savanyú mártással leöntve… – számolta az ujján a lehetőségeket Will.

Az élet keménysége és minden bánatom ellenére voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, valóban áldást kaptam. (…) Általában ezek a pillanatok nem tartanak sokáig, jönnek-mennek. De vannak olyan pillantok is, amelyek örökké tartanak.

Összességében a történet:

toll2toll2toll2toll2toll2

Kedvcsinálónak pedig itt a trailer:

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt szereti: