Sci-fi műfajú könyvet eddig nem igen olvastam, mert távol állok ettől a témától, engem valahogy nem kötnek le az űrbéli utazós és fénykardokkal csápoló természetfeletti lények harcáról szóló történetek, de mivel az említett könyv egy általam nagyon is kedvelt írónő tollából született meg, ezért kötelezőnek éreztem elolvasni.
Stephenie Meyer, napjaink egyik legsikeresebb amerikai írónője, a Twilight sorozat után új műfajban mutatkozik be, nem is akárhogyan. Rajongóknak kötelező elolvasni ezt a remekbe szabott sci-fi történetet. A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára. Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Egyvalamire azonban nem készült fel: hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki az arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek…
A történet kezdetével megbarátkoztam. Velős és érdekes volt az indítás, még az idegen faj létét is bekajáltam, lehet azért mert az első ilyen típusú könyvem volt, de nem ellenkeztem a történet ellen.
A főszereplő egy az embereket megszálló faj egyik tagja, akik tulajdonképpen megszállják az emberek testét, hogy az elméjük felett uralkodjanak, teljesen elnyomva a belül élő “tulajdonost”. A Földre érkező Vándor egy nem éppen átlagosnak mondható lány testét kapja meg, akik azon utolsó lázadók egyike, akiket még nem sikerült ennek az idegen fajnak becserkésznie. Melanie nem egy könnyű eset, hiszen mikor a Vándor megpróbálja elnyomni magában a lelkét, Melanie tovább harcol, hogy jelen maradjon és ne tűnjön el úgy, mint a több ember. Ez mind jó és szép, aztán a következő fejezetekben hirtelen ugrunk egy jó nagyot, (ami egyébként csak később derül ki, mert semmilyen említés nincs rá a fejezet elején) és arról olvashatunk, hogy a Vándor elmegy egy Hajtónak nevezett emberhez, aki egyébként folyamatosan szemmel tartja őt, hogy elmondja, a test előző gazdája addig a napig nem tűnt el a fejéből, hanem folyamatosan jelenlétével egyre erősebben próbál meg harcolni, különböző emlékekkel ér régi élményeivel bombázza a megszállót, amik cseppet sem mondhatók kedvesnek.
Mikor olvastam a fülszeget azt reméltem, hogy ez izgalmasan felépített szálat követhetünk végig, ami bemutatja a Vándor és Melanie harcát a testben, azonban a következő részben már azzal találkozunk, hogy a két főhősnő már egyetértésben beszél egymással, mintha csak jó barátnők lennének. (Innen is tűnik ki, hogy sok idő telhetett el, ha már ennyire elviselik egymás jelenlétét.)
Az érdeklődésem hamar lankadni kezdett, mikor az első fejezetek után nagyon laposnak éreztem a történetet, mert a könyv azon részéig nem is történt semmi, ameddig a hősnők el nem indultak az arizonai sivatagon keresztül a Vándor azon Gyógyítójához, aki annak idején Melanie testébe helyezte őt, hogy válaszokat kapjon a kérdéseire. Ekkor egy légből kapott ötlettől fogja a főszereplő megunja a Hajtó folyamatosa figyelőhadjáratait és letér az egyik földúton, hogy Melanie emlékeiből merítve egy olyan menedékre jusson, amit Melanie nagybátyja, Jeb, még az idegen megszállás előtt emlegetett neki. Egy elég hiányos térképre hagyatkozva elindulnak a sivatagban, ahol üzemanyag híján gyalog kell folytatniuk az útjukat és víz hiányában csaknem szomjan halnak, mikor az éjszaka Jeb rátalál a Vándorra. Annak ellenére, hogy látja, az unokahúga már nem a régi, elviszi a Vándort a menedékhelyre, ahol sokkal több ember tartózkodik mint, amire számítottak. Az érkezőt nem fogadják szívesen köztük Melanie rokonai, öccse, Jamie és régi szerelme, Jared sem, aki szinte már iszonyodik a lénytől.
A könyv több mint a fele arról az időszakról szól, amikor a Vándor (aki időközben a Vanda nevet kapja), hogyan illeszkedik be a közösségbe, hogyan fogadják be és végén akadnak olyanok is, akik életük árán is megvédenék a lényt, annak ellenére, hogy Melanie az idő múlásával egyre kevésbé avatkozik közbe az életükbe.
Ez a rész nagyon unalmas és hosszúra nyújtott. Én megértem, hogy az írónő azt akarta éreztetni, hogy egy bizonyos idő elteltével akár egy gyilkost vagy egy szörnyű tettet elkövető embert is elkezdünk megérteni és meglátni az ő álláspontját, de véleményem szerint sokkal kevesebb karakterszámban meg lehetett volna írni.
A szöveg egyébként jól van megírva, Meyer írói stílusát és képességeit nem vitatom, csak számomra nem az a történet, ami méltó folytatása lehet egy Twiligt szériának. Ennél sokkal többet vártam volna tőle.
A vége egyébként happy end, mert míg egy kísérlet folyamán sikerül Melanie testéből kiszedni a Vándort, aki sértetlenül visszaveheti a testét, közben a Vándor is egy új testet kap, ami annak jele, hogy a kis közösség mennyire megszerette az űrből érkező lényt.
Karakter: A karakter ábrázolásokkal és magával az írással nem volt gondom, szép munka.
Kedvenc karakter: Jeb bácsi vált a legszimpatikusabbá számomra, egyrészt azért, mert ő látta, hogy mi rejlik a Vándorban, annak ellenére, hogy az ellenségéről van szó és az iránta tanúsított tisztelet és kegyelem, mindenképpen követendő.
Borító: Csillagos ötös!
Kedvenc rész: a történet kicsit unalmas, nem tudok olyan részt mondani benne, ami úgy kifejezetten megfogott.
Rész, amit nem szerettem: az időszak, amíg a Vándor a menedéken töltött, szerintem túl hosszúra sikerült.
Célközönség: sci-fi rajongók
Kedvenc idézet:
Elméletben Jeb az ellenségem. Nagyon valószínű, hogy elmebeteg. Ezzel együtt tényleg a barátom. Nem mintha nem lenne képes megölni, ha úgy hozza a sors, de nem tenné szívesen. Az emberek között mi többet várhat el az ember egy baráttól?
Összességében a történet: Talán a műfaj miatt nem fogott meg annyira a történet, mint Meyer előző munkái, számomra teljesen idegen ez a stílus, de nem magával a háttérrel vagy a kitalált világgal volt gondom, hanem a cselekményvezetéssel. Az számomra kicsit unalmassá vált a végére.
Írásról, inspirációról, könyvekről 
Vélemény, hozzászólás?