Ali Hazelwood regénye, A szerelem képlete egy romantikus történet, amely az akadémiai világ színfalai mögött játszódik. A könyv a humort, az érzelmeket és a tudományos környezet egyedi hangulatát ötvözi, miközben egy álkapcsolatból kibontakozó szerelmi történetet mesél el. Tényleg annyi platformon jött velem szemben ez a könyv, hogy már engem is el kezdett érdekelni. Azt tudtam róla, hogy egyfajta Star wars fanfiction újraírása, ám ez nem különösebben mozgatott meg, mert magáért a Star Wars világáért amúgy nem igazán vagyok oda. De úgy voltam, hogy adok neki egy esélyt, mert tényleg annyi helyen jött már velem szemben ez a könyv, és sokan olyan jókat mondtak róla.

A regény főszereplője Olive Smith, egy PhD-hallgató, aki váratlan helyzetbe kerül: hogy meggyőzze barátját arról, hogy túllépett egy korábbi szerelmén, azt hazudja, hogy csókolózott az egyetem rettegett és távolságtartó professzorával, Dr. Adam Carlsennel. Ez az ártatlan hazugság hamarosan bonyolultabbá válik, amikor a kettőjük közötti színlelt kapcsolat kezd valósággá válni.
Hazelwood remekül játszik az „álkapcsolat” romantikus kliséjével, ugyanakkor elsőre érdekes akadémiai környezetet teremt. A kutatólaborok, konferenciák és tudományos kihívások színterei érdekes hátteret adnak, és valóban érződik, hogy a szerző maga is otthonosan mozog ezen a területen. Olive Smith egy néha kissé ügyetlen karakter, aki küzd az önbizalomhiánnyal és sokszor egy kicsit unalmas is. Adam Carlsen a tipikus „mogorva, de belül érző szívű” főhős, karaktere klisésnek tűnhet, de Adam nemcsak egy tipikus romantikus zsánerhős, hanem valaki, akiben több is rejtőzik a felszín alatt.
Hazelwood írásmódja könnyed és szórakoztató, a párbeszédek néhol humorosak. A szerelem képlete erősen fókuszál a nők tudományos világban való érvényesülésére és a férfiak-nők közötti egyenlőtlenségekre. Azelőtt még sosem olvastam ilyen könyvet, tehát jó volt belelátni egy kicsit ebbe a világba is, ami számomra annyira idegen. Ennek ellenére nekem az egész körítés kevésbé tetszett. Néha nem igazán akaródzott elhinnem Olive-ról, hogy valóban PhD-hallgató, annyira béna volt. Úgy viselkedett, mint egy gimnazista, holott már 26 éves, és néha tényleg nagyon gyerekes tettei voltak. Aztán sokszor a tudományos rész számomra érdektelenné vált, nem izgatott annyira, hogy tovább olvassam, ezért nagyon sokszor futottam neki újra a könyvnek. A romantikus szál a regényben valóban szórakoztató, de nem annyira intenzív, mint más romantikus regényekben, így igazán nem is tudtam, hogy miféle könyv akar ez lenni, mi az igazi központi téma. Valószínűleg segített volna rajta, hogyha nem E/3-ban íródik, hanem E/1-ben, szerintem az sokkal közelebb hozta volna az olvasókat.

Nem akartam ezt leírni, de azt akarom, hogyha valaki az én bejegyzésemmel találkozik először, akkor tényleg kapjon egy valós képet: ahhoz képest, hogy mennyire fel van hype-olva a könyv, nekem összességében nagy csalódás volt. Nem tudtam nagyon azonosulni egy karakterrel sem, nem érdekel annyira a tudományos világ, hogy átérezzem annak minden kihívását, Olive olyan semmilyen, unalmas lett a végére, az Olive és Adam közötti játékos flörtölgetések tetszettek jobban, de a könyv másik fele kevésbé.
Mindig bíztam a Moly.hu-s értékelésekben, de kezdek rájönni, hogy csak ott szabad véleményeket olvasgatnom, mert a social media/ Tiktok – annak minden pozitívumával és negatívumával – sokszor nem ad valós képet egy-egy könyvről, és szerintem itt is valami hasonló történhetett. Mert nem hiszem, hogy csak velem van a baj, mert Moly.hu-n azért vannak hasonlóan negatívabb értékelések, míg a Tiktokon csak olyan értékelésekkel találkoztam, amik ömlengve meséltek erről a könyvről. Máskor jobban utánanézek, és tényleg nagyon sajnálom, akartam szeretni, próbálkoztam vele, de nem nekem való.
Kedvenc idézetek:
Darabokra téped magad, hogy a másik egész maradhasson.
Malcolm azt az arcot vágta, amit azoknak tartogatott, akik szandált hordtak fehér zoknival. Kicsit ijesztő tudott lenni, ezt el kellett ismerni.
– Gyerünk, Adam, tudom, hogy öreg vagy, de még nem mehetsz aludni.
Hipotézis: Minél többször említek egy csatolmányt egy e-mailben, annál kisebb a valószínűsége, hogy csatolom is az említett mellékletet.
Összességében a történet:
Feliratkozás
Iratkozz fel, hogy ne maradj le az új bejegyzéseimről!







Hozzászólás