Ha úgy vesszük, az írás egy trükkös üzlet. Teljes erőbedobással, szenvedéllyel dolgozunk, törekszünk arra, hogy minél jobbak legyünk, miközben túl kell tennünk magunkat az esetleges negatív kritikákon és görcsösen törekszünk arra, hogy bejussunk egy pályázatra, vagy nyerjünk egy novellázó versenyen. Aztán jönnek az újabb csalódások, újabb pofonok, miközben teljesen a padlón vagyunk.
Elárulok egy titkot: nem vagy flúgos. Nem csak te érzed így magad, hanem mindenki, aki valamilyen szinten írással foglalkozik.
Gondolom, ha rátaláltál a blogomra és az írástechnikai bejegyzéseimre, akkor valamilyen szinten érdekel az írás, vagy foglalkoztat a gondolat, hogy milyen lenne könyvet kiadni. Ha hiszed, ha nem, sok bestseller író is küszködik ugyanazokkal a gondokkal, amikkel te. Néha elkeseredettséget, félelmet, letargiát érez, még annak ellenére, hogy akár három-négy könyv is áll a háta mögött. A minap olvastam egy interjút John Greennel, a Csillagainkban a hiba és a Papírvárosok szerzőjétől, aki köztudottan néhány nagyon sikeres könyvön van már túl, ebből ez iménti kettőt meg is filmesítettek, és az Alaszka nyomában kapcsán szintén röppentek fel olyan hírek, hogy már a szereplőgárdát válogatják hozzá.
Ennek ellenére John Green saját maga vallotta be egy Youtube videóban is, hogy mekkora nyomást érez most magán, és beszélt arról, hogy milyen érzés valójában bestseller szerzőnek lenni. A videó nagyon jó, aki tud angolul, az itt megnézheti a teljeset, de néhány fontos dolgot én is kiemelnék belőle.
John Green elmondja, hogy bár kiadott néhány sikeres young adult könyvet, nem érzi úgy, hogy képes lenne ismét olyan minőségű könyvet letenni, mint a Csillagainkban a hiba – az író úgy tartja, hogy ennél jobb sztori nem pattanhat ki a fejéből. Ha még valaki nem olvasta a könyvet és nem is hallott róla, annak annyit kell róla tudni, hogy 2012-ben jelent meg Amerikában és nagyon hamar kasszasiker lett belőle, a filmipar is egyből lecsapott a két beteg főszereplőről szóló megható történetre. Tudniillik, hogy a Csillagainkban a hiba egyébként Green utolsó kiadott regénye, a többi ismert könyvei, mint az Alaszka nyomában (2005), Katherine a köbön (2006), a Papírvárosok (2008), Will & Will (2010) korábban jelentek meg. Green egyébként azóta próbálkozott újabb regényekkel, történetkezdeményekkel, de azok rendszerint a kukában kötöttek ki, mert nem tartotta elég jónak, úgy érezte, hogy azok fel sem érhetnek a Csillagainkban a hiba sztorihoz, ezért rendszerint félbehagyta.
Tulajdonképpen ez a videó gondolkodtatott el, hogy megírjam azt a bejegyzést, mert gondolom, hogy nem csak Green, vagy nem csak én érzem úgy néha, hogy teljesen fölöslegesen foglalkozom írással, és valószínűleg nem csak én (mi) szenvedünk ugyanattól a félelmektől. Remélem, hogy ez másoknak is segít majd túllépni a lehangoltságon. 🙂
Az írói félelmek normálisak
Úgy gondolod, hogy egyedül vagy a félelmeiddel? Hogy néha tehetetlennek, őrültnek érzed magad? Néha elkeseredsz, ha valami nem sikerül? Hát, elmondom, hogy nem vagy egyedül ezzel. Íme néhány bizonyíték:
“Az írás a skizofrénia egy társadalmilag elfogadott formája.” —E.L. Doctorow
“Az író az egy olyan személy, aki számára az írás sokkal nehezebben megy, mint mások számára.” —Thomas Mann
“Ha az írás nehéznek tűnik, akkor az azért van, mert az is. Az egyik legnehezebb dolog, amit emberek csinálnak.” —William Zinsser
“Kezdetben könnyen megy az írás, mint a gázolás a patakban, de egyszerre csak azt vesszük észre, hogy elveszett a föld a lábaink alól, és az úgy ragad magával, hogy alig tudunk partra vergődni.” — Arthur Conan Doyle
Ahogy ezekből az idézetekből is látszik, sok híres író is hasonlóképpen gondolkodik az írás folyamatáról. Jó néha olvasgatni, hogy nem csak én bizonytalanodom el vagy tartok dolgoktól, hanem sok általam is olvasott és kedvelt író is. De nézzük is, mi mindentől félhetünk.
Kudarctól való félelem
A kudarctól való félelemtől általában azok az írók szenvednek, akik bizonyos szabályokat és célokat állítanak fel maguknak, és úgy érzik azokat nem képesek megugrani. Félelem attól, hogy nem tud befejezni egy könyvet, nem képes megugrani egy pályázat mércéjét, hogy soha nem látja a könyvét a bevásárlóközpontok polcain; félelem attól, hogy egy kiadó visszadobja az írást. Vagy talán az egyik legádázabba félelem, hogy attól tartunk, az írás sosem lesz olyan jó, amilyennek lennie kell.
Néhány jó tanács: ne akarj ennyire görcsösen megfelelni! Sajnos Magyarországon csak nagyon kevés ember mondhatja el magáról, hogy képes írásból megélni, ezek az emberek ennek ellenére több mindennel foglalkoznak (lásd Fejős Éva, Frei Tamás stb.). Az írás egy alkotói folyamat, nem szabad, hogy közben azon kezdjünk el gondolkodni, hogy nem leszünk elég jók benne. Csináld azért, mert kikapcsol, mert szeretsz történeteket gyártani, mert érdekel, hogy mi történik egy általad kitalált idegen fajjal. Azért akarj írni, hogy kikapcsold az agyad, és ha úgy érzed, hogy kész vagy megírni a történetet, akkor folytasd. Nem szabad úgy leülni írni, hogy olyan szabályokat támasztasz, amiket úgy sem tudsz betartani.
Félelem az önámítástól
Minden író lelkesen kezd neki egy történetnek, ekkor még töretlen a lelkesedésünk, teljes gőzerővel dolgozunk. Aztán ahogy egyre több idő telik el, egyre többet ügyködünk a kéziraton, egyre mélyebben ássuk bele magunkat egy témába, úgy érezzük, hogy nem vagyunk elég tapasztaltak, ahhoz, hogy megírjuk a könyvet. Úgy érezhetjük, hogy végig csak ámítottuk önmagunkat, hogy valaha is képesek leszünk befejezni egy könyvet, vagy arról, hogy valaha bárki is el fogja olvasni a történetünket.
Ezt “imposztor-szindrómának” is nevezik, egyfajta önbizalomhiány, amikor a beteg folyamatos jelleggel azt gondolja magáról, semmihez sem ért, tehetségtelenek érzi magát, és kiválóan tudnak hazudni és elhitetni magukról, hogy ennek az ellenkezője igaz. A jelenséget Pauline Rose Clance és Suzanne Imes írta le először 1978-ban, az imposztor-szindróma elnevezés is tőlük származik. Bizonyos kutatások arra utalnak, hogy az imposztor-szindróma inkább a nők életét keseríti meg.
Néhány jó tanács: ne add fel! Tanulj a negatív kritikákból, de a pozitívakat is fogadd meg. Meg kell tanulnunk többek közt, hogy nem a véletlen, a szerencse vagy bármilyen más külső tényező műve volt, hanem mi tehettünk róla. Vagyis ne csak a kudarcainkért vállaljuk a felelősséget, hanem a sikereinkért is. A szakemberek szerint érdemes néha listát írni egy bizonyos időszak, mondjuk az elmúlt öt év eredményeiről, hogy feketén-fehéren lássuk az érdemeinket.
Elutasítástól való félelem
Mi van, ha elkészültünk egy történettel, le is bétáztattuk, de mi van, ha az nem tetszik másoknak? Egyszer beszélgettem egy ismerősömmel, aki szintén szeret történeteket írogatni, de sosem gondolta annyira komolyan az írást, hogy bárhová is elküldje vagy pályázzon vele. Pedig olvastam az írásait, és biztattam arra, hogy ettől függetlenül próbálkozzon kiadóknál, azt mondta, idézem: “köszi, de nem vagyok kíváncsi a fikázásra.”
Nos, igen. Számomra furcsa volt, hogy adott egy fiatal srác, aki megírt egy élvezhető, humoros történetet, mégis inkább megijed másoktól. Az elutasítástól való félelemtől nagyon sokan szenvednek, nem csak írók, hanem az élet más területén, munkahelyen is megfigyelhető. Kérdem én, akkor minek írta meg azt a nyomorult történetet, ha semmi célja vele? Azt válaszolta: “csak ki akartam írni magamból, de nem érdekel más véleménye.” A srác egyébként a mai napig nem adta le semelyik kiadóhoz sem a kéziratot, és csak néhány olyan embernek mutatta meg, akik közel állnak hozzá. Persze, nem mindenkinek a célja az, hogy novellákat vagy könyveket írjon, sokkal inkább terápiás céllal írják ki magukból ezeket, én mégis bátorítok mindenkit, hogyha van mondandója, akkor azt tárja a világ elé. 🙂
Számtalan olyan embert ismerek még, akik azt mondták, hogy azért nem vállalják fel, hogy mit csinálnak, mert tartanak tőle, hogy mit szólnak mások, vagy mi lesz, ha kiderül. Akad közötte olyan, akinek még a férje sem tudja, hogy egyébként BDSM történeteket ír, tartva tőle, hogy mit gondol a család, a rokonság, és mi történik akkor, ha a kollégák és még a főnök is megtudja.
Én azt mondom, és akkor mi van, ha megtudják? Kit érdekel, hogy mit gondolnak mások, ha nekem ez a hobbim, így érzem jól magam, és így tudok kikapcsolódni? És mi van akkor, hogyha szeretek fantasy-t írni, attól még nem leszek más mint voltam, nem növesztek csápokat. (Bár lehet, hogy mások furán néznek majd rám ezután, de ez már más tészta.) 🙂
Néhány jó tanács: ha szeretsz írni, akkor vállald fel, amit csinálsz! Senki sem születik zseninek (na jó, 50 évente egy valaki igen), még a nagy írók is követnek el hibákat. Senkinek sem tökéletes a helyesírása, minden írásban van mit javítani, de nem szabad, hogy az elutasítás miatti félelem szabjon gátat a tehetségednek. Ha nem vállalsz kockázatot, akkor azt sem tudod meg, hogy mi van a másik oldalon. Ha nem szeretnél nagyot ugrani, akkor válassz egy másik utat, ami kevésbé veszélyes. Nyiss egy blogot, ahová részletekben feltöltöd a történeteidet. Csinálj FB oldalt, a követők előbb-utóbb rád találnak! Figyeld a reakciókat, és ha tényleg olyan rosszak az írásaid, akkor még mindig van időd tanulni és fejlődni.
Ha tetszett, iratkozz fel az e-mail címeddel, hogy első kézből kapj értesítést!
források: livewritebreathe.com, thewritepractice.com, writeitsideways.com, vs.hu, 444.hu
Írásról, inspirációról, könyvekről 
Vélemény, hozzászólás?