A trauma a regényekben sokszor úgy jelenik meg, mint egy jól körülhatárolható múltbeli esemény: történt valami rossz, esetleg több is, és innentől kezdve a szereplő „traumatizált”. Mintha lenne egy pont a történetben, ahol átbillen minden, és onnantól ezt a címkét viseli magán. Csakhogy a trauma a valóságban – és jó esetben az irodalomban is – ritkán ilyen tiszta, ilyen kényelmes dramaturgiai fordulópont.
Az egyik legnagyobb félreértés éppen ebből fakad: hogy a traumát eseményként kezeljük. Pedig a trauma nem az, ami történt, hanem az, ami utána maradt. Az, ahogyan a szereplő idegrendszere, gondolkodása, kapcsolatai újrarendeződnek. A szakirodalom ezt három egyszerű fogalommal írja le: esemény, megélés és hatások. És bár az esemény látványos lehet, a lényeg szinte mindig a másik kettőn van. Két ember átélheti ugyanazt, mégsem ugyanaz marad utána.
Íróként ez egyszerre ijesztő és felszabadító. Nem kell „túllicitálni” a traumát, nem kell egyre durvább háttértörténeteket kitalálni. A hitelesség nem ott dől el, hogy mi történt, hanem ott, hogy hogyan rajzolódik ki a karakter működésében.
Ez nem elméleti kérdés, hanem nagyon is gyakorlati. Nézzük meg a szereplőt a jelenben. Mit csinál akkor, amikor látszólag semmi köze nincs a múltjához? Mit kerül el kínosan? Mire reagál aránytalanul? Hol fagy le, hol válik túl keménnyé, túl hűvössé, vagy épp érzelemmentessé?
1) A trauma nem mindig csak emlék
A poszttraumás tünetek a jelenben történnek. A betörő emlékképek, rémálmok, hirtelen testi reakciók – szívdobogás, izomfeszülés, gyomorgörcs, zsibbadás – mind azt az érzetet keltik, mintha most lenne veszély.
Ezért íróként nem az a legfontosabb kérdés, hogy hogyan írjuk meg magát a traumatikus eseményt, hanem az, hogy mi a visszhangja. Egy csattanó ajtó, egy kölniszag, egy időjárási esemény, ami a múltra emlékezteti a szereplőt, sokkal hihetőbb az olvasó számára is. Ezek sokkal többet mondanak a traumáról, mint egy részletes visszaemlékezés. Az olvasó akkor fogja elhinni, hogy itt valódi traumáról van szó, amikor látja, hogy a jelen logikája újra és újra megbillen – mindig ugyanott, mindig ugyanúgy.
2) Töredezett emlékezet, töredezett elbeszélés
Trauma esetén az emlékezés ritkán lineáris. Nem egy szépen elmesélhető történet, inkább darabkák: képek, hangok, szagok, fények, mozdulatok. Ezért hatnak gyakran hamisan azok a jelenetek, ahol a főszereplő egy hosszú, koherens monológban elmeséli, mi történt vele. Igen, az életben is előfordul ilyen, de nem ez a jellemző.
Sokkal gyakoribb az elakadás, a kerülgetés, a túlmagyarázás. Amikor a karakter intellektualizál, mintha egy Wikipedia-szócikket idézne fel saját magáról, vagy mintha egy terapeuta beszélne helyette. Íróként nem baj, ha a narráció nem tud mindent egyszerre. Ha félmondatokban szúr be részleteket, aztán hirtelen témát vált, sokkal beszédesebb.
3) Az elkerülés, mint rejtett mozgatórugó
A trauma egyik legmegbízhatóbb jele nem a sírás és nem is a düh, hanem az elkerülés. Bizonyos utcák, bizonyos helyzetek, bizonyos beszélgetések kerülése. Vagy épp az ellenkezője: soha nincs egyedül, mindig dolgozik, mindig elfoglalt. A trauma akkor válik igazán érzékelhetővé, amikor észrevétlenül irányítja a döntéseket. Nem kell kimondani. Elég megmutatni, hogy a szereplő élete milyen szabályok köré szerveződik. Ezek a szabályok tartják mozgásban a történetet.
4) Amikor a nyelv is eltávolodik
Hosszan fennálló vagy ismétlődő traumák esetén gyakori a disszociáció: amikor az élmény túl sok, és az elme „kilép” belőle. Irodalmi szempontból ez különösen izgalmas terep, mert nemcsak a tartalom, hanem a nyelv is reagálhat rá. Hűvös, tárgyias mondatok, furcsán pontos részletek egy veszélyes helyzetben, mintha a figyelem menekülne a szituációból.
Ilyenkor a stílus maga válik jelzéssé. Nem elmondja, hanem megmutatja, hogy a szereplő nincs teljesen jelen.
Rövid, gyakorlati checklist jelenetíráshoz
Ha egy trauma-szálon dolgozol, érdemes magadnak feltenni néhány kérdést:
- Mi indítja be a reakciót? Egy szag, egy hang, egy mondat, egy hatalmi helyzet?
- Mi történik a testben? Hogyan lélegzik, hol feszül, hol szorít?
- Mi zajlik fejben? Betör valami, kiürül, túlmagyaráz?
- Mit csinál a szereplő? Kerül, kontrollál, lefagy, támad?
- Kapcsolódik vagy eltávolodik? Mit nem tud kimondani?
- És mi marad utána? Szégyen, düh, kimerültség, zsibbadás – vagy az a furcsa „semmi”?
Ha ezekre van válaszod, a trauma nem puszta adalék lesz, nem egy kipipált háttérelem, hanem szerves része a karakter működésének. És ettől válik a szereplő élővé.
Hasznos linkek:
https://cpdonline.co.uk/knowledge-base/mental-health/ptsd-signs-2/
https://medium.com/%40lachlanainsworth/the-body-keeps-the-score-a-summary-8991faee8698
Írásról, inspirációról, könyvekről 
Hozzászólás