Írástechnika – Hogyan írjunk brutáljó megbízhatatlan narrátort?

Ez az első személyű megbízhatatlan narrátor a 19. század végétől (1890-es évek) a 20. századig tartó modernista korszakban vált népszerűvé. Egy befolyásos ír modernista író, James Joyce alkalmazta ezt a technikát néhány korai novellájában. Pályafutása későbbi szakaszában más amerikai modernista írókkal, például Gertrude Steinnel, William Faulknerrel és Ralph Ellisonnal együtt továbbfejlesztette a technikát.

Bármely történet olvasójaként a hitetlenség önkéntes felfüggesztésének vetjük alá magunkat. Miközben olvasunk, megpróbáljuk megérteni az elbeszélést, bízni az elbeszélőben, és értelmezni, hogy miért mesélnek a történetről. A klasszikus mindentudó harmadik személyű elbeszélővel ellentétben azonban az első személyű megbízhatatlan narrátor sosem sugallja, hogy ő olyan, mint a világának Istene, azzal, hogy kölcsönösen elfogadott objektivitást kínál fel (Egyszer volt, hol nem volt, ezek az emberek ezt tették…), hanem inkább a saját szemszögéből mutatja be, hogy mi történt, és miért tűnik olyan fontosnak, hogy az eseményeknek egy teljes történetté kellett válnia.

Ily módon egy megbízhatatlan elbeszélő verziója a történet eseményeiről és szereplőiről úgy épül fel, hogy egyúttal a saját személyes előítéleteiről, szorongásairól, félelmeiről, ízléséről, téveszméiről, sőt hiedelmeiről is árulkodik.

Minden ember valamilyen mértékben megbízhatatlan narrátor. Amikor másoknak meséljük a történeteinket, és még akkor is, amikor magunknak meséljük őket, saját verziót alkotunk az eseményekről és az életünk egészéről. Nem feltétlenül akarunk megtéveszteni senkit. De a tapasztalatainkat csak a saját nézőpontunkból láthatjuk és érthetjük meg.

Minden egyes karakterünk megbízhatatlan is, akár akarjuk, akár nem. Ők is csak a saját szemükkel látnak, akárcsak mi. Egyedi véleményük, vakfoltjaik és meglátásaik egyedivé teszik őket, és segítenek abban, hogy a művednek “egyedi hangot” kölcsönözzenek. Karaktereink eredendő megbízhatatlansága adja meg azokat a rétegeket, amelyek valósághűvé teszik őket.

Akár azt akarod, hogy a karaktereid szándékosan “szélhámosok” legyenek, akár nem, a megbízhatatlan elbeszélő megalkotása tudatos gondossággal kell, hogy történjen. Mint minden kapcsolat, az olvasó és az író közötti kapcsolat is tiszteletet és bizalmat igényel, és ha bármelyiket elveszíted azzal, hogy túl messzire mész, az olvasód valószínűleg megszakítja a kapcsolatot, és továbblép. A megbízhatatlan narrátor megalkotásának célja, hogy éppen elég gyanút keltsen, éppen elég információt tartson vissza anélkül, hogy elveszítené az olvasó kapcsolatát a karakterrel.

Hogyan tudasd tehát az olvasóval, hogy a karakter – és az adott történet – mögött több állhat, mint amit még maga a karakter is beismerhet?

1. Korán ültesd el a kétségek magvait

A hazugság a megbízhatatlan narrátor egyik fegyvere. Egy megbízhatatlan elbeszélő sosem fogja neked a teljes igazságot feltárni. Így vagy úgy, de be kell csapnia az olvasót. A legkézenfekvőbb megközelítés tehát az, hogy azzá tesszük, aki ő maga: hazudozóvá. Holden Caulfield, az irodalom egyik legismertebb megbízhatatlan narrátora J. D. Salinger Zabhegyező című regényének már az elején bevallja, hogy bizony nem biztos, hogy minden szava igaz:

Állatian tudok hazudni, ilyet még életedben nem láttál. Rémes. Ha újságért megyek, és
megkérdeznek: „Hova mész?”, fix, hogy azt mondom: „Az operába.” Fantasztikus.

Herman Koch A vacsora című regényének elbeszélője Paul Lohman, szintén mintha sántikálna valamiben, az olvasó szinte érzi, hogy valami más is megbújik a háttérben. A könyv így keződik:

Elmentünk vacsorázni egy étterembe. Nem mondom meg, melyikbe, mert akkor legközelebb majd tele lesz azokkal, akik kíváncsiak, vajon megint ott vagyunk-e.

Ha a főszereplő hazudik, az olvasó azonnal tudja, hogy résen kell lennie. Akár nyíltan beismeri a karaktered ezt a hibát, akár rendszeresen ellentmond önmagának az elbeszélésben, akár a tettei bizonyítják, hogy hazug, a megbízhatatlan elbeszélő jellemzője a becstelenség.

2. Tartsuk az olvasót a sötétben

Az olvasók hozzászoktak, hogy több információval rendelkeznek, mint a szereplők. Próbáld meg megfordítani ezt a forgatókönyvet: az elbeszélőd tartson vissza bizonyos információkat az olvasó elől, és nézd meg, hogyan hat ez a történetre.

Rosemary a megbízhatatlan narrátor Karen Joy Fowler Majd’ ​kibújunk a bőrünkből című könyvében. Ő is tudatja velünk, hogy óvakodnunk kell tőle – nem azért, mert hazudik, hanem mert elhallgat kritikus információkat. Elmondja, hogy élete nagy részét azzal töltötte, hogy hallgatott. Az elbeszélés bizonyos darabjait is finoman elrejti, így a nővéréről szóló nagy leleplezés sokkolóan hat.

Lionel Shriver Beszélnünk kell Kevinről című művében Eva Khatchadourian szintén elhallgatja a tényeket. A férjéről csak a neki írt leveleiben szerzünk tudomást. Hogy hol van, és hogy miért élnek külön, azt nyilvánvalóan elhallgatja és ügyesen kitér a válaszadás elől. Eva viszont másban vadul őszintének tűnik, de egyre zavarosabbnak bizonyul, ahogy feltárja összetett gondolatait a fiáról és az anyaságról. Vajon olyan valaki fejébe látunk bele, aki szerette a fiát, és mindent megtett egy olyan gyerekért, aki eredendően gonosz? Vagy a saját elutasítása és ellenszenve járult hozzá a végkifejlethez, és hogy a fia azzá vált, ami?

Amikor a karaktered arra utal, hogy többet tud, mint amennyit elmond, kicsit később fedi fel az igazságot, mint kellene, vagy hiányos az emlékezete, a megbízhatatlan elbeszélőd sikeresen megrendítheti az olvasó bizalmát. Az olvasó érzi, hogy nem minden információt kapott kézhez, ez pedig arra ösztökéli őt, hogy tovább bújja a történetet és kiderítse az igazságot.

3. Hagyd, hogy más karakterek legyenek a hangadók

Képzelj el egy történetet 15 db E/1-s személyű elbeszélővel. William Faulkner pontosan ezt teszi a Míg ​fekszem kiterítve című epikus történetében. Tizenöt nézőpont reflektál egy tragédiára, és a történeteik nem mindig egyeznek. Minden szereplő a saját szemszögéből értelmezi az eseményeket. Bár nincs szükséged ennyi nézőpontra a történetedben, használj más karaktereket, hogy tükrözzék az elbeszélőd történetének ellentmondásait.

Például, egyes karaktereket visszakérdezhetnek a narrátor állításaira. “Valóban így történt?“, “Nekem tegnap mást mondtál.”, Azt mondtad, csak a patikába mész, ehelyett vedelni voltál?”. És így tovább.

Paula Hawkins A víz mélyén című könyvében is valami hasonló folyik. A ​várost átszelő folyóból holtan húznak ki egy fiatal nőt. A kisvárosban évszázadok óta lelik ott halálukat asszonyok, lányok. Több elbeszélő is megjelenik a könyvben, mindannyian valamilyen szinten bevonódnak a nyomozásba, ráadásul nehezíti egy kicsit a dolgunkat, hogy van, amelyik rész E/1 vagy E/3-ban íródott. Szinte mindegyik elbeszélő gyanúsítottá válik, egészen a végéig nem tudhatjuk biztosan, melyikük mond igazat, és milyen fontos információkat hallgattak el előlünk. Hawkins zseniálisan lavírozik, mindig csak éppen annyit árulnak el a szereplői, hogy folyton az forog a fejünkben, hogy “akkor most kicsoda, és mit csinált?

4. Tegyük a főhőst okosabbá, mint amilyennek látszik

Gillian Flynn a Holtodiglan című könyvében Nick Dunne-t és Amy Elliottot is ártatlanul festi le – eleinte. Még ha a házaséletükről szóló történeteik nem is egyeznek, Nick kezdetben szimpatikus, ha bár néha nem túlzottan aggódik az eltűnt felesége miatt, Amy pedig csupa ártatlanság és egy naiv személyiség. Az első mondatok, amelyeket hallunk tőle, bohókásak és viccesek:

Tra és lalla! Óriási, széles, örökbe fogadott árvagyerek-vigyor ül az arcomon, miközben ezt írom. Szégyellem, mennyire boldog vagyok, mint valami színes képregényben, ahol a lófarkas tinilány épp telefonál, a fejem feletti szövegbuborékban pedig az áll: Megismerkedtem egy sráccal!
Pedig így van. Ez gyakorlati, tapasztalati igazság. Megismerkedtem egy sráccal, remek, tök jó pasival, egy vicces, menő csávóval.

Vázolom a jelenetet, mert megérdemli, hogy megörökítsük az utókor számára (jaj, ne, ennyire azért nem vagyok elszállva, utókor, ne már!). Na de mégis. Már elmúlt szilveszter, de még nagyon új az év. Tél van: korán sötétedik, rettentő a hideg.

Ebből a rövid részletből úgy jön le nekünk, hogy Amy egy cserfes diáklány eszével megáldott, amúgy nagyon is ártatlan személyiség.

Vajon képes-e ez a személy valódi bajt okozni, azon kívül, hogy halálra idegesíti az embert? Kijönnének ezek a szavak egy szociopata szájából? Azt gondoljuk, hogy nem, amíg Amy bonyolultan megtervezett kincskereső csapdái lassan fel nem fedik az igazságot és Amy igazi személyiségét.

A ravasz és meglepő narrátorok másik példáját Maria Semple Hová tűntél, Bernadette? című könyvében találjuk. Ez egy olyan történet, amelyet egy sereg megbízhatatlan narrátor mesél el, akik mindannyian kissé különcök, drámaiak és még hóbortosak is, és ezek olyan tulajdonságok, amelyekről az ember biztos, hogy csak balhékhoz és félreértésekhez vezet.

5. Adj hozzá egy kiszámíthatatlan cselekményt

Amikor egy megfontolt, felelősségteljes vagy egyébként megbízható karakter hirtelen valami nagyon megkérdőjelezhetőt tesz, megbízhatatlanná válik. Képzeld el, hogy a korábban kiszámítható szomszédod, aki arról ismert, hogy minden szombaton lenyírja a füvet, ehelyett felgyújtja azt. A való életben ez örökre megváltoztatná a róla alkotott képedet – és arra is késztetne, hogy alaposan szemügyre vedd, amikor az utcán összefuttok. Vajon mire képes valójában? Ha képes felgyújtani a kertjét, lehet ez az elfojtott agresszió jele?

Nagyon szeretem Michael Douglas Összeomlás című filmjét. Nagyon jól megmutatja, hogy mi minden járhat egy ember fejében, mennyire kicsi hiányzik ahhoz, hogy kijöjjön valakiből a vadállat. A Douglas által alakított szereplő, William Foster a kislányához igyekszik megünnepelni a születésnapját, ám az autópálya bedugul, iszonyatos forróság van, csak lépésben halad, és egyszercsak valami elpattan nála. Onnan kezdődik az ámokfutása. Először baseballütővel zúz szét egy koreai vegyesboltot, mert az eladó túl magas áron kínálja a Coca-Colát. Aztán az egyik helyi bűnbanda tagjaival szólalkozik össze. Lesz itt autósüldözés, lövöldözés, meg amit csak akarsz. A főhős egy átlagos elvált családapa, átlagos élettel, átlagos munkával. Kinéznéd belőle, hogy ilyesmire képes?

A Majd’ ​kibújunk a bőrünkből Rosemary-je kedves és óvatos ember. Ám miután levág egy tejespoharat egy étterem padlójára, és olyan jelenetet idéz elő, ami miatt letartóztatják, nem lehetünk biztosak abban, hogy mire lenne még képes.

Érdemes megjegyezni azt is, hogy a narrátornak nem kell jónak lennie ahhoz, hogy az olvasót valami váratlannal lepje meg. Ehelyett a rossz szereplő is tehet olyanokat, amiről olvasóid nem is álmodnának. A lényeg, hogy valamilyen meglepő, leleplező cselekedet miatt az olvasó fokozott gyanakvással tekintsen a főhősödre, és folyamatosan bontakozzon ki a narrátor valódi énje.

Ha mindenképpen olvasnál megbízhatatlan narrátorokról, akkor ezeket a könyveket ajánlom még tanulmányozásra:


források: https://www.writersdigest.com/write-better-fiction/8-tips-to-writing-unreliable-narrators

https://www.masterclass.com/articles/what-is-an-unreliable-narrator-4-ways-to-create-an-unreliable-narrator-in-writing

https://liberalarts.oregonstate.edu/wlf/what-unreliable-narrator

https://examples.yourdictionary.com/12-classic-unreliable-narrator-examples.html

https://americanliterature.com/the-unreliable-narrator

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt szereti: