Írástechnika – Néhány egyszerű trükk a párbeszédek javításához

Miközben az oldal statisztikáját figyelgettem, észrevettem, hogy manapság az egyik legolvasotabb cikkem a Párbeszédekről szól. Ebben a témában két konkrét cikk is született:

Párbeszéd / dialógus – Néhány tipp a jó párbeszédhez

A párbeszéd kinézete

Viszont azt gondolom, hogy még mindig van mit mesélni a dialógusokról, ezért most arra fogok kitérni, hogyan javíthasz rajtuk néhány egyszerű lépésben.

Téves, ha az gondoljuk, hogy a párbeszédekre nem kell elég figyelmet fordítani, hiszen azt a karaktereink “mondják”, úgy jó, ahogy az a “szájukon” kijön. A párbeszéd sokkal több, mint buta csevegés a karakterek között; a párbeszéd az elbeszélésed gerince. A karakterek közötti beszélgetés erősíti mind a cselekményszálat, és hozzásegíteni az olvasót, hogy mélyebbről is megismerje szereplőinket. Nem csak arról van szó, hogy hogyan és miként beszélnek, vagy milyen üzenetet mondanak; ennél jóval többről.

A hiteles párbeszéd felbecsülhetetlen értékű, és elengedhetetlen eszköz az erőteljes történetmeséléshez. 

Tweet

Párbeszéd megírásakor az a célunk, hogy:

• Hozzon létre rétegeket, és adjon mélységet
• Teremtsen feszültséget
• Hordozzon magában plusz információt
• Mozgassa a cselekményt előre
• Tárja fel a háttértörténetet
• Fejlessze a kapcsolatokat (vagy akár semmisítse meg őket)
• Hiteles, kerek karaktereket hozzon létre
• Hatással legyen a karakterek fejlődésére
• Alapozza meg a hangulatot

A dialógus a legjobb módszer arra, hogy a szereplőket magunk előtt lássuk, kilépjenek elénk a papírról. Olvasáskor nem arra gondolsz, hogy az egész sztori csupán az író agyszüleménye, elhiszed, hogy ez egy megtörtént eseményeken alapuló elbeszélés, vagy akár bármikor be is következhetne.

A történet kulcsmozzanatai megkövetelik a párbeszédek használatát. Párbeszéd nélkül nagyon korlátozott betekintést nyerhetünk egy történetbe vagy a szereplőinek életébe. Nélküle nem tudnánk, mit gondolnak, éreznek, akarnak; hogyan lépnek kapcsolatba egymással; milyen a kapcsolatuk egymással, és ez hogyan befolyásolja a történetet. A szereplők közötti beszélgetések megadhatják a jelenet hangulatát is, legyen az feszült, veszélyes, vagy reményteli vagy legyen tele romantikával.

A fontos információkat gyakran a szereplők párbeszédén keresztül juttatjuk el, és a cselekmény előrelépése a megbeszélések, érvek vagy kinyilatkoztatások köré összpontosul. A fontos eseményeknél az olvasó jelen akar lenni, szeretne mindent közvetlenül látni és hallani, ezért ezek a részek csöppet sem elhanyagolhatóak.

Járj nyitott szemmel és füllel

A jól megírt párbeszédben rejlő lehetőségek határtalanok, és sokféleképpen fejleszthetőek. A dialógusok javításának legegyszerűbb módja az, ha egyszerűen megfigyeljük és elemezzük a körülöttünk élőket. Figyeljük, hogyan zajlanak a beszélgetések a való világban, munkahelyen, iskolában, és vegyük figyelembe azt is, hogy van, amit nem mondunk el a másiknak. Ilyenkor árulkodó lehet a testbeszéd és a mögöttes, kimondatlan érzések, amik gyakran kiülnek az emberek arcára. 

Ne csak magát az átadott információt halljuk meg, figyeljük, hogyan viselkedik a másik eközben. Sokszor a gesztusok, apró láthatatlan jelzések képesek megváltoztatni a mondandó értelmét.

Néhány hasznos apróság:

• ha valaki zavarban van sokszor köszörüli a torkát (például állásinterjún), piszkálja a pulóvere alját vagy morzsolgatja az ujjait
• ha valaki lódit, akkor gyakran pillant más felé, kerüli a szemkontaktust
• ha valaki hazudik, pótcselékvésként piszkálja az orrát, megvakarja az arcát, ha érzi a lebukás veszélyét felemeli a hangját
• ha mérges, de elnyomja magában, az arcizmai gyakran megfeszülnek, kitágul az orrlyuka

Ha többet foglalkoznál a metakommunikációval, akkor van egy remek sorozat, amit a figyelmedbe ajánlok: Hazudj, ha tudsz! A sorozat nem túl hosszú – csak 3 évados -, ezért gyorsan ledarálható. A főszereplőt Tim Roth játsza, az általa alakított karakter Dr. Cal Lightman egy saját maga vezette vállalatban az FBI, a kormány és különböző fegyveres erők felkérésére végeznek nyomozást olyan ügyekben, amikor az elkövető kiléte még nem bizonyítható.

Az ő feladatuk, hogy a kihallgatott személyek vallomásán túl figyeljék a testbeszédet, a mimikát, és a mikrokifejezéseket, ami avatatlan szemeknek fel sem tűnne, és ezáltal lefüleljék az igazi tetteseket. Hasznos sorozat, sokat lehet tanulni belőle, és plusz poén, hogy az egyes mikrokifejezések felfedezésénél és magyarázatánál bevágják híres emberek képeit. 🙂 

A kevesebb sokkal többet mond

Ne feledjük: a szereplőknek nem kötelező mindenre választ adniuk.

Csak a legszószátyárabb emberek fecsegnek felesleges dolgokról, a legtöbben inkább a tömörséget és a pontos információátadást kedvelik. Míg a nők sokszor belefeledkeznek a látszólag mellékes részletekbe – amiről akár egy órát is képesek csevegni -, a férfiak ennél sokkal szűkszavúbbak.

A történetetben szereplő dialógusoknak hatásosabbnak, lényegre törőbbnek kell lenniük a hétköznapi beszédnél. A hétköznapi beszédben általában csak sokadik perc után térünk a lényegre.

Biztosan te is hallottál már hasonló beszélgetést, hogy:

“Húú…,figyelj, ezt kapd ki, mi történt velem tegnap! Az úgy volt, hogy álltam a buszmegállóban, vártam a 8-as buszra meló után, és éppen pörgettem lefelé a hírfolyamomat, amikor megláttam egy cicás posztot, ami annyira cuki volt! Egy kedves, fekete, lompos farkú macskusznak kerestek gazdát, és mivel a feltöltő is itt lakik egy köpésre Pasaréten, egyszerűen nem tudtam elmenni a poszt mellett. Egész délután azon kattogott az agyam, hogy mi lesz szegény macskával, ha kirakják, mert a posztoló azt is írta, hogy sajnos nem maradhat náluk, van több mentett cicája is. Hát úgy alakult, hogy este érte is mentem. Siriusnak neveztem el, és ide süss, milyen helyes….”

És ebből mi a lényeg?

Tegnap lett egy macskád.

Természetesen, lehet, hogy a történet (és a karakter mélyítése) szempontjából fontos, hogy az illető szereti az állatokat, szívén viseli a sorsukat és olyan ember, aki bármikor befogad egy védtelen állatot. Az egyébként mind mellékes, hogy tegnap a megállóban olvasta a Facebookot, miközben várt a buszra, az is másodlagos, hogy a posztolóval mi a helyzet. Az üzenet: macskatulajdonos lett.

Amikor két karakter találkozik a jelenetben át kell ugarnunk a “Szia – Helló – Hogy vagy? – Mi újság?” sorokat és egyből a párbeszéd azon részére kell térnünk, ahol izgalmassá válik, hiszen fennáll annak a kockázata, hogy elveszítjük az olvasót, mielőtt a lényegre térnénk.

A dialógus mellett cselekvés leírása

Ha a jelenetben fizikai részletekkel gazdagítjuk a dialógust, akkor a jelenet élettel telik meg. Átgondolt fizikai koreográfia révén az érzelmek és a mentális kontextus rétegei hozzáadhatók egy látszólag egyszerű vitához. A cselekvés feleslegessé teszi, hogy beszámoljunk az olvasónak a karakter érzéséről. A cselekvés támogathatja, vagy ami még érdekesebb, ellentmondhat a hangosan kimondott szavaknak.

Itt is érvényes az, hogy finoman adagoljuk a részleteket, ne zúdítsunk mindent azonnal az olvasó arcába.

Elég csak körbenézni a baráti körünkben. A társaságot kedvelő, extrovertált emberek általában hangosabban beszélnek másoknál, szeretik felhívni magukra a figyelmet. Hevesen gesztikulálnak, nagyzolnak, vidám, energikus emberek. Az introvertáltak magukba fordulnak, nem igen szólnak hozzá a témához, lehet néha rá is pislantanak az órájukra, titkon jelezve, hogy nagyon mehetnékjük van. A kényszeresen pedáns ember feltörli az asztalra csöpögtetett italt, vagy összeszedi szétpattogott mogyoróhéjat, a melankólikusok egész este panaszkodnak vagy sóhajtoznak.

Ha nem kötjük az olvasó orrára, hogy karaktereink éppen hol vannak és mit csinálnak, akkor a dialógus csak lógni fog a levegőben. A narráció és a dialógus egymást kell erősítse, így válik kerek egésszé. A filmek esetében a rendezőnek könnyű dolga van, a színészek saját játékukkal festik meg a jelenet érzelmi töltetét. A színészek gesztikulálnak, látjuk az arckifejezésüket, mozdulataikat, halljuk a hanghordozásukat.

A szerző élhet az úgynevezett rendezői utasítás lehetőségével, ezek használatával a karakter él, érez, mozog, cselekszik.

Nézzünk néhány példát a rendezői utasításra, megjelölöm nektek:

 - Csak véget ér ez az örökös tél! - sóhajtott fel szomorkásan. 
Aztán, hogy e bús hangulatnak végét vegye, 
 hirtelen mozdulattal elővett egy különös kis furulyát egy kis dobozkából. 
Olyan vékony volt, mint a szalmaszál. 
 Fújni kezdte. Lucy nem tudta, sírjon vagy nevessen, táncoljon vagy 
inkább szunyókáljon, 
 mert olyan mulatságos volt a dallama. Órák múlhattak így el, 
mikor Lucy hirtelen feleszmélt:
  - Ó, Tumnus, igazán sajnálom, hogy félbe kell szakítanom téged, 
pedig gyönyörűen játszol. Tényleg mennem kell! 
 Úgyis csak pár percre akartam maradni.
  - Most nem lehet - és szemeit bocsánatkérően függesztette Lucyra.
  - Nem lehet?! - pattant fel Lucy, egész testében remegve az indulattól. 
- Hogy érted ezt? Azonnal haza kell mennem. 
 A többiek el sem tudják képzelni, mi történhetett velem. 
Tumnus, mit jelentsen ez?
  A Faun szemei megteltek könnyel, lassan szivárogtak lefelé az arcán, orrán,
 majd eltakarta kezével az arcát és hangosan bőgni kezdett.
  - Tumnus! Tumnus! - vigasztalta együttérzéssel Lucy. - Ne csináld ezt! 
Mi a baj? Nem jól érzed magad? Kedves Tumnus barátom, mondd, mi bánt? 
 (C. S. Lewis: Narnia Krónikái 1. - Az Oroszlán, a Boszorány és a 
Különös ruhásszekrény)
  
  – Hé, John, gyere ide egy percre! – hívott Mr. Crowley. 
A széke mellé mutatott.
  Grimaszoltam. Rosszul ért, hogy megzavartak, de lenyugtattam magam, 
és odasétáltam hozzá.
  A beszélgetés átlagos volt – amilyet az átlagos emberek általában csinálnak.
 Úgyis gyakorolnom kellett.
  – Értesz a mobiltelefonokhoz? – kérdezte, megmutatva a mobilját.
  – Kicsit.
  – Szeretnék küldeni egy csókot a feleségemnek.
  – Egy csókot?
  – Ezt tegnap kaptuk Kayjel – furcsán babrált a telefonjával.
  – És elvileg lehet vele fényképeket készíteni, és elküldeni egymásnak. 
 Úgyhogy szeretnék küldeni egy csókot Kaynek.
 (Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos)
  
  - A vámpír ott volt a bárban, amikor én is? - kérdezte Jason 
meghökkenve.
  - Aha, igen. Az a sötét hajú pasi volt az, aki Rettentőékkel ült.
  Jason elvigyorodott Rattray-ék megnevezésén. 
De még mindig nem hagyta nyugodni az előző este.
  - Azt honnan vetted, hogy vámpír? - kérdezte, 
de amikor rám nézett, akkor már tudtam, 
 hogy azt kívánja, bár a nyelvébe harapott volna.
  - Csak tudtam - mondtam a lehető legközönyösebb hangon.
  - Értem. - Nem kellett további szavakat fecsérel¬nünk, 
anélkül is pontosan értettük egymást.
  - Homulkában egy vámpír sincs - mondta mélyen eltűnődve Jason. 
Hátravetette a fejét, hogy jobban süsse az arcát a nap, és tudtam, 
hogy letértünk a veszélyes témák mezejéről.
  - Igaz - értettem egyet. Homulka az a városka volt, amelyet olyan 
élvezettel utáltak a Bon Temps-iak. 
 Ellen¬felek voltunk a fociban, a kosárban, na meg a történelmi 
jelentőségben sok generáció óta.
  - Roedale-ban sincs - mondta nagyi a hátunk mögül, 
mire felpattantunk Jasonnel. 
 Meg kell hogy mondjam, valahányszor Jason eljön nagyihoz, amint meglátja, 
mindig felugrik, és átöleli. 
 (Charlaine Harris: True Blood 1. - Inni és élni hagyni) 

A párbeszédbe belecsempészhetjük a főhős gondolatait is. Ez különösen akkor lényeges, ha a karakter mondandója és érzelmei ellentétben állnak egymással.

Akkor is tanácsos megmagyarázni, hogy a szavak jelentése mit is akar sugallni, ha az kétértelmű és a narráció nélkül ellentétes értelme is lehet.

Jocelyn az ajkába harapott. - Clary, nem gondolod, hogy ezt meg 
kéne beszélnünk?
 - Rengeteg időnk lesz beszélni, amíg nyaralunk - szólt Clary epésen, 
és elégedetten állapította meg, hogy anyja összerezzen. 
- Ne várj meg ébren! - tette hozzá, aztán megragadta Simon karját, és
 kivonszolta magával az ajtón. 

***

Clary csak állt, és a készüléket bámulta. A tárcsahang úgy zúgott a fülében, 
mint valami nagy, csúnya darázs. A lány még egyszer tárcsázta Luke számát, 
és várt. 
Ezúttal a hangposta kapcsolt be. Clary reszkető kézzel csapta le a kagylót.
 Jace Alec foteljának karfáját támasztotta, és a lányt figyelte. 
– Ha jól sejtem, nem volt boldog, hogy hall felőled.
 Clary úgy érezte, szíve akkorára zsugorodott össze, mint egy dió: 
apró kemény kődarab volt csak a mellkasában. 
Nem fogok sírni - gondolta. - Ezek előtt az emberek előtt nem.

***

 - Ott együtt lehetünk - jelentette ki Valentine. - Ahogy annak lennie kell.
 Ez csodálatosan hangzik - gondolta Clary. - Csak te, a kómában fekvő 
feleséged, a sokkos állapotban lévő fiad, meg a lányod, aki utál, mint a szart. 
Nem is szólva arról, hogy a gyerekeid a jelek szerin szerelmesek egymásba. 
Hát igen, ez ám a nagy családi boldogság.
 - Nem megyek veled sehova, és az anyám sem - mondta ki hangosan.
 - Igaza van, Clary - szólt közbe Jace rekedten. 

***

- Benne. Sokan benne voltunk. - Hodge egyenesen maga elé nézett. 
- Clary édesanyja is.
 Clary úgy hőkölt hátra, mintha felpofozták volna. - Micsoda?!
 - Azt mondtam…
 - Tudom, mint mondott. Anyukám soha nem vett volna részt semmi 
ilyesmiben. Egy ilyen… egy ilyen… gyűlölködő társaságban.
 - Nem is… - kezdte Jace, de Hodge félbeszakította.
 - Kétlem - mondta lassan, mintha fájtak volna a szavak -, hogy sok 
választása volt.
 Clarynek elkerekedett a szeme. - Miről beszél? Miért ne lett volna választása?
 - Mert - felelte Hodge - ő volt Valentine felesége. 

***

- Vacsora! - Isabelle állt a levéltár ajtajában. Még mindig a kezében 
volt a kanál, csak a haja szökött meg a kontyból, és kanyargott lefelé a tarkóján. 
- Bocs, ha megzavartalak benneteket - tette hozzá.
 - Te jó isten - szólt Jace - közeleg a rettenetes óra.
 Hodge mintha megrémült volna. - Hát én… nagyon bereggeliztem - hebegte. 
- Úgy értem, ebédeltem. Beebédeltem. Egy falat nem férne belém…
 - Kidobtam a levest - közölte Isabelle. - Kínait rendeltem arról a 
belvárosi helyről.
 Jace ellépett az íróasztal mellől, és nyújtózni kezdett. - Remek. Éhen pusztulok.
 - Talán azért én is eszem egy kicsit - vallotta be Hodge jámboran.
 - Szörnyen hazudósak vagytok - mondta komoran Isabelle. - Nézzétek, 
tudom, hogy nem szeretitek a főztömet… 
(Cassandra Clare: Csontváros)

Fontos azonban figyelni rá, hogy rendezői utasításból se legyen túl sok, az olvasó nem kíváncsi a szereplők minden mozdulatára, csak olyanokat használjunk, amik színesítik egyébként a jelenetet.

Függő beszéd használata

Eddig csak arról esett szó, amikor a dialógus közvetlenül jelenik meg a szövegben. Ezenkívül van még egy lehetőség a szereplők párbeszédének megjelenítésére, ez pedig a függő beszéd. Ez azt jelenti, hogy a szöveg nem megjeleníti a karakterek közötti beszélgetést, hanem összefoglalja.

Kapkodva összeszedtem a hátizsákomat és a kabátomat. 
- Ja! - mondtam még -, új metróbérletet kell vennem. A papa
franciásan horkantott, ahogy szokott, valahogy félúton
a sóhaj és a horkantás között. Mintha azt mondta volna: pfuj!
- Majd Lars elvisz a kocsival - mondta. 
Mondtam neki, hogy ez tök felesleges, mert minden nap találkozom 
Lillyvel az Astor Place-nél, és együtt szállunk fel a metróra.
- Lars a kis barátnődet is szívesen elviszi. 
(Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója 1.)

Felhívtam a város legnagyobb vaskereskedését - azt, amelyik mellett
megtalálták Natalie holttestét. Anélkül, hogy bemutatkoztam volna,
arról kezdtem fecsegni, hogy azt tervezem, felújítom a
fürdőszobámat, és talán új csempe kellene. Nem volt nehéz a
gyilkosságokra terelni a szót. Gondolom, most biztos sokan 
átértékelik az otthonuk biztonságát, jegyeztem meg. 
- Így van, hölgyem. Valósággal megrohantak minket, mindenki
biztonsági láncot akar az ajtajára, meg hevederzárat - felelte
a dörmögő hang. 
- Komolyan? Mennyit adtak el belőlük? 
(Gillian Flynn: Éles tárgyak)

A függő beszéd tehát nem kifejezetten a jelenet része, inkább amolyan összefoglaló. Ha szeretnénk lazítani a szöveget, vagy úgy érezzük, hogy megkímélnénk az olvasót “felesleges”, “untató” részektől, de mindenképpen tudomására hoznánk fontos információkat, akkor alkalmazhatjuk a függő beszédet.

A karakterek önmagukért beszéljenek

Ahogyan a való életben, úgy a könyvek szereplői sem beszélhetnek mindig ugyanúgy. Mások vagyunk, más a származásunk, az életutunk. Mások a felmenőink, más családi környezetben nőttünk fel. Van, aki a városban, van, aki az ország másik felén. Mindenkinek más a stílusa, ebből adódóan másként beszélgetünk társaságban. A való életben is van az úgy, hogy valakit azért kedvelünk meg az első találkozás során, ahogyan mesél magáról, ahogy kifejti a véleményét egy adott dologról.

A dialógus megírásakor törekednünk kell arra, hogy az egyes karaktereknek egyedi hangjuk legyen, ne beszéljenek egyformán, főleg ne úgy, ahogy mi magunk. Keressük meg a karakterünk egyedi vonásait, ismertetőjegyeit, ismerjük a jellemét, és ennek megfelelőn alakítsuk a beszédét is.

- Ciara, fontos, hogy Timothy tudja, ha valami rosszat csinált - magyarázta 
Richard Ciarának.
- És nem egyszerűbb, ha fogod, és csak úgy megmondod neki?
 A családtagok alig bírták megállni, hogy ne nevessenek fel.
- Timothynak meg kell tanulnia, hogy tetteinek komoly következményei 
is lehetnek.
- Vagy úgy, most már értem - vigyorgott pimaszul Ciara, majd több decibellel 
magasabbra emelve a hangját folytatta: - Szegény kis Timmy, most nem 
lehet ebből a sok finom hamiból! Pedig milyen nyam, nyam, nyam!
- Ciara, hagyd már abba! - szólt rá Elizabeth.
- Vagy mindjárt te is beállsz a sarokba! - közölte Jack komoly arccal.
 Az asztalnál erre már kitört a nevetés. Richard és Meredith persze el 
se mosolyodott.
- Ciara, mesélj valamit Ausztráliáról - váltott finoman Frank. 
- Jól érezted magad?
 Ciarának felcsillant a szeme.
- Nagyon állat volt, apu. Még soha sehol nem éreztem magam ennyire sirályul. 
Ajánlom mindenkinek.
- Borzasztóan hosszú a repülési idő Ausztráliába - jelentette ki Richard.
- Persze, de megéri.
- És lett új tetkód? - kérdezte Holly.
- Még jó. Nézz ide! - Ezzel Ciara felállt, és letolta a nadrágját, hogy mindenki 
megcsodálhassa a fenekére tetovált pillangót.
 A szülők, Richard és Meredith tátott szájjal nézték a jelenetet, miközben a 
többiek majd megszakadtak a röhögéstől.
- Bocsika - mondta Ciara, és felhúzta a nadrágját. 
(Cecilia Ahern - Utóirat: Szeretlek)

Ez a részlet a regényből tökéletesen megmutatja, hogy Ciara mennyire másként kommunikál, mint a családja többi tagja, úgy tűnik, ő a család fekete báránya. Cserfes, szószátyár és szlenget is előszeretettel használ. Ez tökéletesen összhangban van azzal, ahogy az írónő lefesti a főszereplő Holly huszonnégy éves húgát:

Ciara egészen más tészta volt. Jack és Holly gyakran mondogatták, hogy Ciara igazából egy „Ciara” nevű bolygóról származik, aminek lakossága 1 fő. Külsőleg az apjukra hasonlított: hosszú lábak, sötét haj. Állandóan úton volt, utazásainak eredményeképpen teste tele volt tetoválással meg piercinggel. Ahány ország, annyi tetkó, szokta mondani az apjuk. Holly és Jack kicsit másképp látták: ahány tetkó, annyi pasi.

A regényünk írásakor gondolnunk kell a karakterek sokszínűségére. Más etnikumú, származású emberek másképp beszélnek, esetleg egyedi akcentussal vagy dialektusban beszélnek. Mark Twain Huckleberry Finn kalandjai című regényében Huck, a kis csavargó fiú, és a néger rabszolga, Jim is saját egyedi hangján szólal meg, egyértelműen kitűnik társadalmi hovatartozásuk:

 -  Neked szőrös a karod meg a melled, Jim?
 -  Mér kérded? Hát nem látod?
 -  No és gazdag vagy?
 -  Nem, de eccer már vótam gazdag, és leszek is megint. Eccer 
vót tizennégy dollárom, de spekulációba kezdtem, és az egész elúszott.
 -  Mit spekuláltál vele, Jim?
 -  Hát először állattal próbálkoztam.
 -  Miféle állattal?
 -  Szarvasmarhával. Vettem tízért egy tehenet. De több pénzt 
se ölök állatba, mer a tehén megdöglött.
 -  Te meg elvesztetted a tíz dollárt.
 -  Nem az egész tízet. Csak úgy kilenc körül vesztettem. 
A borit eladtam egy dollár tíz centért.
 -  Akkor maradt öt dollárod és tíz cented. Avval meg mit spekuláltál?
 -  Ismered azt a féllábú négert, aki az öreg Bradish úré? 
Hát az bankot alapított, és aszonta, mindenki négy dollárt kap egy 
év múlva, ha betesz egy dollárt. Minden néger tett be valamit, de nem 
vót sok pénzük. Én vótam az egyetlen, akinek sok vót. így hát én többet 
akartam, mint négy dollárt, és aszontam, ha nem kapok többet, 
magam is bankot alapítok. Persze az a néger nem akart belevenni a botjába, 
mer aszonta, kettőnek az kevés, és aszonta, tegyem be az öt dollárt, 
és az év végin harmincötöt fizet nekem. Én be is tettem. Gondoltam, 
a harmincötöt befektetem mielőbb. 
Vót egy néger, Bob nevezetű, annak vót egy csomó uszadékfája összegyűjtve, 
amirül a gazdája nem tudott. Azt megvettem tüle, és mondtam neki, hogy az 
év végin övé lehet a harmincöt dollár. De egy éjjel valaki ellopta a fát, 
és másnap jött a féllábú néger, és aszonta, hogy a bank tönkrement. 
Így hát senki sem kapta vissza a pénzit. 
(Mark Twain: Huckleberry Finn kalandjai)

Olvasd fel magadnak

John Steinbeck tanácsolta azt, hogy miközben a dialógust írjuk, mondjuk ki hangosan is. Általánosan érvényes a szerkesztési folyamatra, hogy érdemes kívülről is meghallgatni a szöveget, hogy ne csak a “fejünkben” halljuk. Erre tökéletes opció, hogyha felvesszük, miközben olvassuk a kéziratot, vagy egy kedves (és türelmes) családtagunkkal olvastatjuk fel a kérdéses részeket.

Ha valami a fejünkben történik, nem biztos, hogy átlátjuk a gyengeségeit, ezért lehet ez egy kézenfekvő megoldás, hogy ráébredjünk, tényleg szükséges-e még javítanunk. Ha más olvassa fel nekünk a szöveget, tegyük fel közben magunknak a kérdéseket:

• tudtuk követni az elhangzottakat?
• minden részlet világos volt vagy valahol elvesztettük a fonalat?
• unalmasnak találtunk bizonyos részeket?

Remélem, ezen pontok figyelembevételével és alkalmazásával könnyebben megy majd a gyomlálás és az átírás.

---

Források:

Alexander Steele: Kezdő írók kézikönyve

https://jerichowriters.com/writing-dialogue/

How to Create Dazzling Dialogue