Ma ismét a karakterépítésről fogunk tanulni egy kicsit, mert ez a probléma sokszor előjön bétázások során, és megért végre a fejemben, mit szeretnék erről írni.
A kezdő írók leggyakoribb hibája, hogy a főszereplőik tökéletesek. Mindig a helyes dolgokat mondják, kifogástalanul cselekszenek, és nem számít, hogy éppen szarral dobálják őket, meg osztja nekik az élet a pofonokat, úgy tűnik, képesek nagyszerűen megbirkózni a gondokkal. És persze, mindig övéké a dicsőség.
Azt már néhányszor elmondtam a karakterek kidolgozásánál, hogy érdemes megfigyelni idegen embereket, nyugodtan beszélgessünk másokkal, hallgassuk meg mások életútját, olvassunk sok önéletrajzi könyvet stb. Hogy miért? Mert nagyszerű lehetőség, hogy ne csak egy oldalról lássuk a világot.
Mert senki sem tökéletes. Mindannyiunknak vannak hibái és hiányosságai, és nagyon gyakran rossz döntést hozunk. Ilyen az élet, sokan mondják, ettől is szép. Azt is mondják, hogy egy sztori, akkor jó, hogyha életszagú és a karakterek hihetőek. A főszereplőnek is bizonyos mértékben esendőnek kell lennie. Ez teszi őket érdekessé és lenyűgözővé. Az olvasók akkor fogják igazán közel érezni magukat a főszereplőkhöz, hogyha a sztori olvasása közben felcsillan a szemük, hogy “jéé, én is ugyanezt érzem” vagy “velem is ugyanez szokott történni”. A főszereplőinket is lássuk úgy, mint saját magunkat vagy a minket körülvevő embereket.
Íme egy házi feladat: fogj egy papírt és írd fel rá, hogy szerinted mik a saját erősségeid és gyengeségeid. Majd írd fel, hogy mire vagy büszke, és milyen döntéseidre nem. Majd válassz ki egy általad kedvelt karaktert és ugyanezt csináld meg vele is. Sokat segíthet, hogy felismerd, senki nem született tökéletesnek.
A karaktereknek nem kell különösen szépnek lenniük sem. Vannak rosszabb és gyengébb napok. Van, hogy bal lábbal kelünk fel, vagy elrontja valami a kedvünk, rosszul érezzük magunkat, betegek vagyunk. Nem mindig tudjuk a csúcsformánkat hozni, legalábbis én még ilyen emberrel nem találkoztam, vagy ha mégis, akkor az egy nagyon jól sikerült kiborg volt. 🙂
Attól lesznek a karakterek is hihetőek és emberiek, hogy hibáznak, vannak félelmeik, nem mindig nyújtják a legjobb formájukat. Néha hihetetlen gyengének érezhetik magukat, vagy olyan hibákat követhetnek el, amelyek pusztító hatással lehetnek másokra. A karakterek viselkedhetnek gyerekesen. Önfejűen. Öntörvényűen. Érezhetik magukat másnaposnak, elveszettnek vagy ostromolhatja elméjüket a magány.
A főszereplők gyakran hazudnak, csalnak, és mindent megtesznek, hogy megkapják, amit akarnak, és ennek következtében mások megsérülhetnek. De ezzel gyakran tudunk azonosulni, hiszen mindannyian okoztunk már fájdalmat olyannak, akit szeretünk.
Azért emlékezünk bizonyos regénykarakterekre jobban, mert tökéletlenségükkel, és azzal, hogy annyira hasonlítanak az igazi emberekre, kiemelkednek a többi közül.
Számos példa jutott eszembe olyan karakterekről, akik csöppet sem tökéletesek. Nézzünk meg belőle néhányat:
– Harry Potter: egy árva kisfiú, aki az unokatestvére levetett ruháit viseli, és akit a nagybátyja és nagynénje folyton szekál. Akit tulajdonképpen az első iskolai napján megbélyegeznek, a Titkok Kamrájában Ronon és Hermionén kívül szinte mindenki elkerüli, mert azt hiszik, hogy ő Mardekár utódja. Számtalanszor megkérdőjelezik döntését, még akkor is, amikor megkíméli Peter Pettigrew életét. A negyedik kötet után sokan azt hiszik, hogy bolond és hazudik, amikor azt állítja, hogy Voldemort visszatért. Néhányan még azt is gondolják, hogy ő ölte meg Cedricet.
– Hermione Granger: egy lapátfogú eminens és kotnyeles tanuló, akit az első kötetben két legjobb barátja, még Ron és Harry sem kifejezetten csíp. Aki mindig okoskodik és betéve tudja a Roxfort minden szabályát és erről nem rest emlékeztetni Harry-t és Ront. Az utolsó részben saját önkényes döntése, hogy felejtésátkot szór szüleire a beleegyezésük nélkül – igaz, az ő védelmükben.
– Tris Prior: egy bizonytalan, kétségbeesett lány, aki nem meri elmondani senkinek, hogy szeretné otthagyni az Önfeláldozók csoportját, akit sokan cikiznek, amiért nem olyan erős fizikumú, mint a többi Bátor. Többször megkérdőjelezi döntését, nem hisz eléggé magában. A próbákon kiderül, hogy neki is van egy csomó félelme: a tűztől, madaraktól, fulladástól való félelem stb.
– Katniss Everdeen: halmozottan is hátrányos helyzetű, hiszen Panem egyik legszegényebb körzetében él anyjával és húgával, apja halála után ő a családfenntartó. Azzal kereste a napi betevőt, hogy a szabályok ellenére átlógott a 12. körzet melletti erdőre és vadakra vadászott illegálisan, és neve többször is bekerült már abba a kalapba, ahonnan kihúzzák a bajnokokat az Éhezők Viadalára. Talán Katniss gyengesége az is, hogy a Viadal végén nem akarta megölni Peetát – ahogy mindenki más tette volna pl. az első körzetből – hanem inkább szembeszegülve az egész rendszerrel megölték volna magukat, így nem lett volna nyertes, ám a játékvezetők szerencsére megakadályozzák ezt.
– Zsákos Frodó: az egész Gyűrűk Ura történet alatt számtalanszor kérdőjelezte meg saját erejét, bátorságát, nem sok kellett, hogy egy Morgul-tőr megölje. Az egész küldetés alatt Samu tartotta benne a lelket és végül neki köszönhető, hogy eljutott a Végzet Hegyéhez.
Nincsenek olyan szabályok, amelyek azt mondanák, hogy mindig szeretni kell a főszereplőket. Igen, az emberek is hoznak néha olyan döntéseket, amik nem tetszenek másoknak. És igen, vannak olyan pillanatok, amikor nem értünk velük együtt, de ettől lesznek igazán élőek.
A másik dolog, ami néhány főszereplőnél észrevehető, az, hogy az írók gyakran elpusztíthatatlanná formálják őket – mert annyira tökéletesek. Ezt nyugodtan írhatjuk Hollywood rovására, akik gyakran kreálnak olyan hősöket, akik kapjanak bármekkora erősségű lövést is – legyen az egy gránátvetőből akár -, átfutnak tűzön-vízen, egy halom ellenséget lekaszabolnak, és maximum az arcukon vagy a karjukon lesz minimális karcolás. Köszönjük meg a Marvel és DC filmeknek, mert ez mind sztereotípiás szemét.
A főszereplők megsérülnek, érezni fogják a fájdalmat, és a történet során valamikor biztos szétrúgják a seggüket. Ha a karakterek hibátlanok és a tökéletesség mintapéldái, akkor nemcsak, hogy nem lesznek reálisak, de nem kerülnek soha semmilyen konfliktusba más szereplőkkel, mindig mindenkivel kijönnek – még az antagonistával is – és minden happy. Erről a Truman Show című film jutott eszembe, ahol Jim Carrey karaktere egy olyan fickó, aki egy álvalóságban él, az élete egy valóságshow része a születése pillanatától és mindent megrendeznek számára. Minden ismerőse, a szomszédjai, a felesége és a munkatársai, tényleg mindenki körülötte színész. Szép felesége van, kedves szomszédjai, jó munkatársai, tényleg minden csili-vili. De a sztori ott is kb. az első tíz percig tartott volna, aztán jöhetett volna a The End felirat. Ajánlom figyelmetekbe, mert sokat lehet tanulni belőle.
A túl tökéletes karakterek ráadásul nagyon idegenek lesznek az olvasónak, nem tudnak azonosulni, kapcsolódni hozzájuk, semmilyen empátiát nem váltunk ki belőlük. Sőt, ha a karaktered annyira tökéletes, hogyan fog fejlődni a történetben? Hiszen ez a regény (egyik) célja, hogy a karakter fejlődjön a bejárt úton. Mindig van egy ív – ez mutatja, hogyan változik és alakul a karakter a történetben. Ha a karaktered már tökéletes, akkor tulajdonképpen nincs is mit elmesélned.
Jó írást kívánok! 🙂
Ha tetszett a cikk, akkor iratkozz fel, hogy értesítést kapj a frissítésekről.
Írásról, inspirációról, könyvekről 