Néhány jó tanács, ha E/1-ben írnál

Az egyik olvasóm keresett meg azzal kapcsolatban, hogy segítsek neki eldönteni, hogy milyen nézőpontot válasszon a történetének. Arról már született egy bejegyzés, hogyan válasszunk megfelelő nézőpontot, viszont kérése arra is irányult, hogy lássam el néhány jó tanáccsal. Mivel a kedves olvasó inkább E/1-ben szeret történeteket írni, a bejegyzést most neki ajánlom. 🙂

Ahelyett, hogy külön beszélnék a legnépszerűbb nézőpontokról, íme egy cuki grafika:

Ezen jól látszik, hogy az E/1 személyben a főszereplő (a kitalált narrátor) saját magáról, a vele történt eseményekről beszél, a saját sztorijáról. E/3-ban egy külső narrátor beszél a főhősről és a többi szereplőről, általában távolságot tartva mesél. Az E/2 elég ritka, kevesen használják, itt a narrátor egy konkrét személyhez beszél, hogy “Te” elvitted a kutyát sétálni, hogy “Te” elkötöttél egy csillagrombolót stb.

#1 Biztosan a megfelelő mesélőt választom?

E/1 személyben mesélni nem könnyű, pedig elsőre annak tűnhet. Sok kezdő szerző választja ezt, hiszen így tulajdonképpen felvehetjük valaki más szerepét, eljátszhatunk a gondolattal, milyen más bőrébe bújni. Igen ám, de sok buktatók is rejt, hiszen akarva-akaratlanul is olyan szavakat adhatunk a karakter szájába, és olyan döntésekre kényszeríthetjük rá, ami tegyük fel, nem is illik a karakter személyiségéhez. Hiszen minden embertípusból más-más reakciókat vált ki egy adott szituáció.

Gondoljunk csak az egyes személyiségtípusokra. A következő grafika egy Eysenck nevű német származású angol pszichológus nevéhez köthető. Ajánlom a használatát a karakterábrázolásoknál, nagy segítség lehet, ha egy új karakteren dolgozunk. Hiszen valljuk be, magunkat talán ismerjük. Ismerjük a családunkat, a kollégákat és ismerősöket, és lehet, hogy mindegyik személyiségtípussal találkoztunk már. De mi van, ha nem?

Én gyakran készítek magamnak listát arról, hogy egyes ismerőseimet a tulajdonságaik, a kettőnk közötti kapcsolatából, a viselkedésükből én milyen személyiségtípusba sorolnám. Ezeket az infókat felhasználom a karakterek kidolgozásánál, így biztosan nem kavarodom bele, és végig következetes maradhatok. Ez nagyban segít, hogy hihető, élő szereplőket dolgozhassak ki.

Ha már ismerjük az egyes személyiségtípusokat, akkor eldönthetjük, hogy a megfelelő karaktert választottuk-e a történet elmeséléséhez. Tudom, hogy az íróközösség nagy része (általában) három típusra bontható:

Aki először a főszereplőt látja maga előtt
Aki először a cselekményt vagy a konfliktust
Aki a helyszínt, a kort, settinget.

Nálam általában rögtön az elején előkerül a főszereplő, az antagonista és a fontosabb mellékszereplők. Amikor a fejemben megelevenedik a sztori, tudom, hogy ki az, aki meséli, ki az, akinek szemszögén keresztül látjuk az eseményeket. Az évek alatt vegyesen írtam E/1 és E/3 szemszögből, használtam egyszerre több nézőpontot is. Viszont, amikor már látom, hogyan bontakozik ki előttem a sztori, mindig készítek cselekménydiagramot. A diagram nem csak segít átlátni a jeleneteket és felfedni a logikai hibákat, de tökéletes annak vizsgálatára, hogy a megfelelő karakter mondja-e el a történetet.

Mert nem olyan egyértelmű, hogy mindig a sztori főhőse a narrátor. Gondoljunk csak A nagy Gatsby-re, ahol a mesélő nem a címben szereplő karakter, hanem Nick Carraway, aki Jay Gatsby invitálására csöppen bele a féktelen és méltán híres mulatozásokba. Másik két jó példa Mary Shelley Frankenstein története, ahol a narrátor Walton kapitány; vagy az Üvöltő szelek, ahol több szereplő tekint vissza a múltba és mondja el Heathcliff és Catherine történetét.

Az esetek többségében ilyenkor a mű írója úgy dönt, hogy hitelesen akkor tudná átadni a történet üzenetét, ha azt nem a főszereplő saját maga mondja el, hanem egy harmadik (vagy esetleg több) személy meséli el.

Tehát én azt javaslom, hogyha elkészültél a cselekménydiagrammal, akkor vedd végig a szereplőidet, és gondold át, ki az, aki a legizgalmasabban, leghitelesebben tudná elmesélni az egészet.

#2 Fejlessz ki erős hangot

Mint ahogy említettem, sokan azért szeretik használni az E/1-et, mert íróként jobban bele tudják élni magukat a történetbe. Ez tulajdonképpen még az őskorszakra vezethető vissza, hiszen a barlangokban megjelenő rajzok az ősember meséi voltak arról, hogyan, milyen állatokra vadásztak, de látni rajzokat családtagokról, saját kézfejekről – vagyis az ősember saját magáról mesélt.

Amikor naplót vezetünk, szintén E/1 személyben beszélünk arról, mi történt velünk, milyen események sorozata hogyan befolyásolta az életünket, milyen érzések játszódnak le bennünk.

Bátran hihetnénk azt, hogy az E/1 mesélés nagyon közvetlen és közelebb hozza az olvasót, viszont ha a karakter nem rendelkezik elég erős hanggal, akkor az olvasó előbb-utóbb elég unalmasnak találhatja az írásunkat. Attól függetlenül, hogy a karakter nagyon intim kapcsolatot szeretne teremteni az olvasóval (hiszen beleláthatunk a legmélyebb gondolataiba), még lehet egy történet lapos. Ha nem rendelkezik egy olyan hanggal, ami valami miatt megragadja az olvasót és leköti a figyelmét, akkor az olvasó elvesztheti az érdeklődést.

Az sem szerencsés, hogyha az írásból kiérződik az író hangja. Az olvasók túlságosan gyorsan észreveszik, amikor a karakter hangja és az író összekeverednek. És sajnos, nem fogják értékelni. Nem szabad eszközként felhasználni arra, hogy saját gondolatainkat és érzéseinket a főszereplő szájába adjuk, mert mesterkélté válhat. (Erre vannak a blogok, naplók, twitter és további platformok, ahol mindenki elmondhatja saját véleményét.)

#3 Megfelelő egyensúly megtartása

Mivel E/1 személyben első kézből tapasztaljuk meg a főszereplő legfőbb érzéseit és beleláthatunk a fejébe, az írónak gondoskodnia kell arról, hogy megfelelő egyensúlyt tartson a monológok és a dialógusok között. Ha túl sok időt töltünk egy karakter fejében, az egy idő után megterhelővé válhat. Persze az olvasó szeretné tudni, mi játszódik le a karakterben, de nem szabad, hogy ez átvegye az uralmat és öncélú lelki ömlengéssé fajuljon.

A cselekmény, a konfliktus, az akció és a párbeszéd ugyanolyan fontos, mint a többi nézőpontban (és természetesen ezek megfelelő egyensúlya), ezért vizsgáljuk felül, hogy valami nem nyúlt-e nagyon hosszúra. Erre kiválóak a béták vagy olyan előolvasók, akik nem tudnak semmit a regényünkről (tehát ne olyan családtag legyen, akinek már meséltünk az írásról), hiszen tőlük kaphatunk pontos visszajelzést arról, hogy jól eltaláltuk-e ezek helyes arányát.

#4 Az ismeretek korlátozottak lehetnek

Amikor kiválasztunk egy mesélő karaktert, felül kell vizsgálnunk, milyen szakképzettséggel, háttértudással rendelkezik, milyen területen dolgozik, mi az, amihez ért. Hiszen nem várhatjuk el egyetlen főhőstől is, hogy mindenhez értsen, minden ismeret birtokában legyen. Éppen ezért, hogyha egy disztópiában arról szeretnénk mesélni, hogy egy nukleáris katasztrófa milyen biológiai változásokat okozott az élővilágban, akkor felületesen mesélhetünk egy olyan karakter szemszögéből (mondjuk egy földműveséből), hogy ez milyen károkat okozott a veteményesben vagy a haszonállat-állományban, de nem várhatunk el tőle biokémiai eszmefuttatásokat.

A narráció nem tükrözheti azokat az ismereteket, amelyek túlmutatnak a nézőpontkarakter tudásán.

Ha a sztori szempontjából mindenképpen olyan narrátorra is szükségünk van, aki részletesebb ismerettel rendelkezik, akkor vagy válasszuk az E/3 mesélést, vagy válasszunk több nézőpontot!

Az E/1 narráció korlátozza az olvasói élményt is, mivel az olvasók csak a történet egyik oldalát fogják megtapasztalni. Ez korlátozza az írót, mivel csak azt tárhatja fel, amit a narrátor láthat és gondol. Ennek a karakternek mindig a színpadon kell lennie, vagy neki kell lennie a középpontban. Az E/1 nem teszi lehetővé mellékszál hozzáadását a történethez, mivel az olvasók nem láthatják más szereplők gondolatait.

#5 Mutasd, ne mondd

Ismét előhúzom mellényzsebemből a kedvenc frázisom (ami talán mások könyökén jön ki). 🙂 Az E/1-ben írók gyakran beleesnek a hibába, hogy kevesebb hangsúlyt fektetnek a leírásra, és figyelmen kívül hagyják a fenti szabályt, hiszen mindent “kimondatnak” a szereplővel, narrátorral.

Az egyik legtipikusabb hiba, amikor a szereplőt szeretnénk valahogy bemutatni, hogy ezzel is közelebb kerüljenek hozzá az olvasók. Mit tesz ilyenkor a kezdő író? A szereplő belenéz egy tükörbe és elmondja, hogyan is néz ki. Azt tanácsolom, hogy ne tegyük ezt; szörnyű klisé, és teljesen felesleges. Ennél már az is sokkal jobb választás, hogy a párbeszédben jelenik meg és egy másik szereplő utal rá.

Remélem, hogy tudtam segíteni ezzel a válogatással! Írjátok meg, hogy ti milyen nézőpontban írtok szívesen. 🙂