Könyvkritika – Lenyűgöző sötétség – Írásról, inspirációról, könyvekről

Az első rész teljesen levett a lábamról. Nem igazán olvastam még ennyire gazdag és részletesen kidolgozott sorozatot. Viszont féltem attól, mint minden sorozat esetén, hogy a folytatás nem lesz már olyan jó.

Kami Garcia , Margaret Stohl – Beautiful Darkness – Lenyűgöző sötétség

Kiadó: KÖNYVMOLYKÉPZŐ KIADÓ
Oldalak száma: 570
Kiadás éve: 2012
Sorozat: Caster krónikák

Kami Garcia és Margaret Stohl első könyve, a Lenyűgöző Teremtmények Macon halálával ért véget, és a Tizenhét hold című dallal, mely előrevetítette a hőseinkre váró további megpróbáltatásokat. A megrázó temetés után Ethan kénytelen azzal szembesülni, hogy a gyászba boruló Lena egyre inkább magába fordul és szándékosan eltávolodik tőle. Ráadásul féltékenyen veszi tudomásul, hogy megjelent a színen egy rivális: a rejtélyes természetfeletti lény, John Breed, aki az időközben visszatért Ridley segítségével elhiteti a magába roskadt Lenával, hogy létezik egy Nagy Gát nevű hely, ahol megszabadulhat a nehéz döntések súlya alól, és önmaga lehet. A lány így megszökik a gonosz kettőssel, de Ethan, néhány aggasztó látomás, valamint Marian új kutatósegédje, a briliáns elméjű, csillagászatban is jeleskedő Őrzőtanonc, Liv segítségével rájön, hogy Lenát veszély fenyegeti. A mindig megbízható baráttal, Linkkel, valamint egy különleges sziámi macskával, Lucille-lel kiegészülve felkerekednek a Halandó fizikai törvényeket meghazudtoló Járatokban, hogy megmentsék a lányt… Vajon sikerül nekik, amikor egy Vérfalka liheg a nyomukban, és az alattomos Sarafine sem adta fel, hogy lányát a maga oldalára állítsa? A folytatás, változatlan hűséggel a déli gótika tradíciójához, nem okoz csalódást azoknak, akik kedvelték az első kötetet. További meglepő titkokat tár fel az Igézők világáról, Ethan édesanyjáról, és a csak látszólag unalmas kisváros, Gatlin lakóiról. Semmi sem az, aminek látszik, és talán még a halál sem olyan végeleges…

Sajnos amitől féltem be is következett. Akármennyire is szerettem korábban Ethan és Lena történetét, a második kötet olvasásával nagyon lassan haladtam. Volt hogy egészen napokig nem is nyúltam hozzá. Néhol elég vontatottnak éreztem a fölösleges lamentálásokkal. Természetesen a két írónő mindent elkövetett, hogy felfrissítse a történetet. Kaptunk pár új szereplőt, egyet-egyet a két főhős mellé természetesen két ellenkező neműt.
Macon halála után Lena magába fordul, egyre inkább eltávolodik Ethantől. Ethan pedig elkezdi nyári munkáját Marian mellett a könyvtárban, ahol megismerjük az angol cserediákot, Livet, aki teljesen más, mint Lena, de a leglényegesebb különbség, hogy a lány Halandó. A könyvtári feladatai mellett Ethan egyre többet tud meg anyjáról, sőt saját magáról is. Lena viszont egy furcsa fekete ruhás, motoros sráccal mutatkozik, akiről kiderül, hogy valami Incubus fajzat és Ethan érzi, hogy rosszban santikál.
Liv igazi szerethető figura volt, Jonh Breed viszont idegesítő. Ráadásul John ráveszi Lenát, hogy menjenek el egy Nagy Gát nevű helyre, ahol John elmélete szerint válaszokat kaphatnak. Azonban nem csak ők készülnek oda, hanem Lena gonosz anyja, Serafine és Macon Vérincubus nagyapja, Abraham is a sötétben rejtőzik. Együtt meg akarják idézni a Tizenhét Holdat, hogy Lena végre kiválassza, melyik oldalhoz akar tartozni.

A történet olyan volt mint egy kalandregény, Ethan elindul, hogy a rejtett Járatokon keresztül megkeresse Lenát, Livvel, Linkkel és a macskával, Lucillel. Tetszett, hogy Ridley, akit Szirén létére megkedveltem, no meg Link, több szerepet kaptak. Igazi segítőkké avanzsáltak. Végre arra is fény derült, hogy Lena és Ethan szerelme mitől olyan különleges, és hogy miért képesek együtt olyan sok megmagyarázhatatlan dologra. A hagyományörző déli államok világa mindig is vonzott, ezért számomra könnyen ment elképzelni egy olyan világot, ahol a vudu, a csirkecsont jóslás, a szellemidézés mellett egy egész természetfeletti világ rejtőzik szó szerint a föld alatt. Amma ismét nagyot alakított a szememben, eszméletlen beszólásai voltak, amik csillagos ötöst érdemelnek. 🙂 Ráadásul újból találkoztunk a Nővérekkel – Prue, Mercy és Grace nénivel – akik rengeteg vicces résszel dobták fel a hangulatot, ráadásul az egyikükről kiderül, hogy nem is áll annyira távol a természetfeletti világtól.

A könyv szerkesztésében egy valamivel nem voltam megelégedve, az pedig a rengeteg felkiáltójel a mondatok végén. Nem csak a párbeszédekben, de egyébként is rengeteg volt belőlük, amit egy kicsit fölöslegesnek éreztem. Lehet, hogy csak azért maradtak benne, mert az eredeti verzióban is így volt, és így akarták érzékeltetni, hogy mi az, amit Ethan indulatosan vagy rácsodálkozva mond, de soha még más könyvnél ennyivel nem találkoztam. Mivel sok könyvet olvasok, ezért ez szemet szúrt.
Személy szerint ezt a kötetet gyengébbnek tartottam az előzőnél, talán egy kicsit oktalanul hosszúnak, de végül egészen jó végkifejlete lett. Az biztos, hogy elolvasom a trilógia következő részét, kíváncsi vagyok, hogyan zárul.

Ezentúl nagyon várom a film változatot is, bár még nem hallottam róla, de remélem, hogy a második kötetet is megfilmesítik. Szeretném látni, hogy mit tudnak kihozni belőle. 🙂

Kedvenc idézetek:

– A nővérem Nekromanta – közölte büszkén Arelia, mire Link grimaszolva Livhez hajolt.
– Szóval halottakkal fekszik össze? Hát az ilyesmit jobb lenne, ha inkább megtartaná magának!
– Nem nekrofil, te idióta! – torkollta le Liv. – A Nekromanta olyan Igéző, aki képes megidézni a holtakat, és kommunikálni velük!

A gimnázium egy pocsék hely. Ez vitathatatlan igazság, és az, aki kitalálta, hogy ezek az ember életének legszebb évei, vagy be volt rúgva, vagy csak áltatta magát.

Korábban soha nem voltam még ilyen dühös rá. Ha megbánt valaki, akit gyűlölsz, az egy dolog. Sokkal rosszabb, ha olyan okoz fájdalmat, akit szeretsz, és akiről azt hitted, ő is viszontszeret. Az olyan, mintha hátba döfnének.