A komfortkönyv nem feltétlenül a legjobb könyv, amit valaha olvastunk, nem is biztos, hogy irodalmilag hibátlan, fordulatos vagy különösebben friss regényről van szó. Inkább olyan történet, amelyhez valamiért folyton visszatérünk és újból a kezünkbe fogjuk.
Első ránézésre ez ellentmond annak, amitért általában könyveket olvasunk, hiszen egy új regény egyik legerősebb motorja a kíváncsiság, hogy olyan történetet olvasunk, amit még soha előtte, beszippant minket a sok fordulat, váratlan esemény. Ha mindezt már tudjuk, akkor elvileg a könyv már nem adhatja meg nekünk ugyanazt az elményt, mint korábban. Mégis újraolvassuk. Néha ötödször. Tizedszer.
Nekem egyértelmű ilyen széria a Harry Potter és a Gyűrűk ura, de gyakran veszem elő például az Alkonyat sorozatot is.
A komfortkönyvek esetében nem a meglepetés az elsődleges jutalom, hanem az érzelmi kiszámíthatóság. Nem azért nyúlunk utánuk, mert nem tudjuk, mi fog történni, hanem mert pontosan tudjuk. Egy fárasztó nap végén nem mindig arra vágyunk, hogy új világot fedezzünk fel. Sokszor csak olyan világba akarunk belépni, amelynek ismerjük a szabályait.
Cristel Antonia Russell és Sidney J. Levy a Journal of Consumer Research folyóiratban megjelent tanulmányukban azt vizsgálták, miért térnek vissza az emberek újra és újra korábbi élményeikhez: könyvekhez, filmekhez, helyekhez, zenékhez. Ezt a jelenséget „volitional reconsumption”-nek, vagyis szándékos újrafogyasztásnak nevezik. A kutatás egyik fontos megállapítása, hogy az ismétlés nem üres körözés ugyanazon az úton, az ember ilyenkor nemcsak újra átéli az élményt, hanem máshogyan néz rá, más életszakaszban vagy érzelmi állapotban van, mást keres az adott könyvben.
Kamaszkorunkban a YA regényekben a gimnaizta szereplők mindennapjaival, a szerelmük esetlenségével, vagy a barátok vicces beszólásaival foglalkoztunk, míg harmincévesen – amikor már házasok vagyunk -, lehet hogy újra szeretnénk átélni a tinikor fellángoló, vad szenvedélyeit. Egy krimiben első olvasáskor a gyilkost keressük, másodszor már azt figyeljük, hogyan rejtette el az író a nyomokat.
Nem pusztán arról van szó, hogy „régen minden jobb volt”. Lois Shedd, Colin Jevons és Jan Brace-Govan újraolvasásról szóló tanulmánya szerint a régi kedvencekhez való visszatérés segíthet fenntartani az énfolytonosság érzését. Vagyis egy könyv néha azért fontos, mert összeköt bennünket egy korábbi önmagunkkal.
A komfortkönyvben gyakran nem az a legfontosabb, hogy mi történik, hanem hogy milyen érzés újraolvasni. Emlékszem, felnőtt fejjel újraolvasni a Harry Potter könyveket teljesen más élményt adott, teljesen más dolgokon gondolkodtatott el, más belső vicceken mosolyogtam, és mindig volt valami plusz, amit eddig sosem vettem észre bennük.
Éppen ezért íróként különösen hasznos időről időre újraolvasni a régi kedvenceinket. Első olvasáskor többnyire a történet visz magával, másodszor viszont már tudjuk, hová tart az egész, és éppen ez adja a legnagyobb előnyt. Nem a fordulatok kötnek le, hanem végre látni kezdjük a szerkezetet.
Észrevehetjük, hol készített elő az író egy későbbi jelenetet, hogyan építette fel a karakterek közti feszültséget. Milyen apró mondatokkal terelte el a figyelmünket, hol lassított, hol gyorsított, mikor zárt le egy fejezetet, és hogyan érte el, hogy tovább akarjunk olvasni. Sőt, néha éppen azok a történetek tanítanak a legtöbbet az írásról, amelyeket már annyira ismerünk, hogy végre nemcsak olvasóként, hanem alkotóként is újraolvassuk.