Fordított időrend: mikor erősíti a kéziratot, és mikor marad puszta trükk?

Kevés szerkezeti megoldás ígér olyan gyorsan különlegességet, mint amikor egy történet a végével kezdődik, aztán jelenetről jelenetre visszafelé halad az időben. Már az első oldalon láthatjuk a tönkrement házasságot, a felbomlott barátságot, a holttestet, a vallomást vagy a börtönből szabaduló szereplőt. Tudjuk, hová futott ki a történet, csak azt nem értjük, hogyan jutottak el odáig.

Ez önmagában erős felütésnek tűnik. Csakhogy a fordított időrend nem képes érdekes történetet teremteni egy érdektelen eseménysorból. Legfeljebb késlelteti a felismerést, hogy a szokatlan szerkezet mögött nincs valódi dramaturgiai gondolat. Az olvasó egy darabig türelmesen rakosgatja egymás mellé az időpontokat, keresi az összefüggéseket, és várja, hogy a forma egyszer csak értelmet nyerjen. Ha azonban a múlt minden újabb rétege csupán egy korábban visszatartott információt közöl, előbb-utóbb felmerül benne a kérdés: valóban visszafelé kellett ezt elmesélni, vagy az író csak így próbálta izgalmasabbnak feltüntetni?

A fordított időrend akkor működik igazán, ha nem csupán az események sorrendjét változtatja meg, hanem azt is, ahogyan az olvasó a szereplőkről, a felelősségről és a történtek jelentéséről gondolkodik.

Nem ugyanaz, mint visszaemlékezéssel kezdeni

Az elbeszélt események időrendje és az a sorrend, amelyben az olvasó megismeri őket, nem feltétlenül azonos. A narratológiában gyakran megkülönböztetik a történet kronológiai rendjét – vagyis azt, ahogyan az események a fikció világában egymást követik – és az elbeszélés rendjét, amelyben a szöveg bemutatja őket. Gérard Genette az e két rend közötti eltéréseket anakróniának nevezte. Az időrend felbontása tehát nem különleges kivétel, hanem a történetmesélés egyik alapvető eszköze.

A fordított időrend azonban több egy egyszerű visszaemlékezésnél. Egy hagyományos flashback esetében általában van egy elsődleges jelen, amelyből a történet időnként visszalép a múltba, majd visszatér. A fordított kronológiájú műben maga az elbeszélés halad következetesen vagy nagyobb egységenként visszafelé. A következő fejezet korábban játszódik, mint az előző, az olvasó pedig minden újabb szakasszal közelebb kerül a következmények eredetéhez.

Ez sem jelenti feltétlenül azt, hogy az egyes jeleneteken belül is visszafelé történnek az események. A Memento című filmet például gyakran úgy írják le, mintha minden mozzanata visszafelé peregne, holott elsősorban a jelenetek sorrendje fordított; az egyes jelenetek belső mozgása többnyire előrehalad.

A különbség íróként különösen fontos. Nem az a cél, hogy az olvasó minden mondatnál azon töprengjen, éppen mikor járunk. A fordított szerkezet akkor működik, ha a kronológiai tájékozódás után marad elegendő figyelme arra is, ami valóban számít: miért változtatja meg az újonnan látott múlt mindazt, amit a jelenről hitt?

A „mi fog történni?” helyét átveszi a „hogyan történhetett?”

A hagyományos időrend egyik legerősebb hajtóereje az előretekintő kíváncsiság. Vajon sikerül a szereplőnek elérnie a célját? Ki a gyilkos? Megmenekül-e az áldozat? Együtt marad-e a pár? Mi lesz a döntés következménye?

A fordított időrend ezek közül több kérdést már a történet elején megválaszol. Látjuk, hogy a kapcsolat véget ért, a vállalkozás összeomlott, a testet megtalálták, a barátok pedig már szóba sem állnak egymással. A szerző ezzel lemond a hagyományos értelemben vett „mi lesz ezután?” feszültségének egy részéről. Helyette másfajta kíváncsiságot kell létrehoznia:

Hogyan jutottak el idáig?
Melyik döntés indította el a folyamatot?
Ki tudott többet, mint amennyit később bevallott?
Mikor lett elkerülhetetlenné a végkifejlet?
Valóban az történt, amit a következmények alapján feltételeztünk?

A történet eseményeinek átrendezése nem semleges művelet. Megváltoztathatja azokat az időbeli, oksági és erkölcsi következtetéseket is, amelyeket az olvasó az eseményekből levon. Ugyanaz a cselekedet más jelentést kap, ha előbb a következményét látjuk, és csak később ismerjük meg az indítékát.

Egy szereplő hideg viselkedését először kegyetlenségnek tarthatjuk. Három fejezettel később, vagyis két évvel korábban kiderülhet, hogy valójában önvédelem volt. Máskor éppen fordítva történik: egy szomorú, megbántott emberről később derül ki, hogy maga készítette elő azt a pusztítást, amelynek most áldozataként mutatja magát.

A jól felépített fordított időrendben az olvasó nem egyszerűen újabb tényeket kap. Folyamatosan újra kell értelmeznie a már látott jeleneteket.

Amikor a vég ismerete mélyíti az érzelmi hatást

Harold Pinter Árulás című drámája egy házasságon kívüli kapcsolat történetét követi visszafelé. A darab 1977-ben, két évvel a viszony vége után kezdődik, majd kilenc évet lép vissza az időben egészen addig az estéig, amikor minden elkezdődött.

Hagyományos időrendben az olvasó vagy néző azt figyelné, miként bontakozik ki a vonzalom, meddig tudják titkolni a kapcsolatot, és hogyan omlik majd össze. Pinter megfordítja ezt a mozgást. Előbb látjuk a kiüresedést, a hazugságok maradványait és az érzelmi távolságot, csak ezután érkezünk el a kezdeti szenvedélyhez.

A legkorábbi jelenet ezért nem ártatlan romantikus felütésként hat. Tudjuk, mi lesz belőle. Minden könnyed mondatban ott van a későbbi keserűség, minden ígéretben a megszegése, minden gyengédségben a kapcsolat jövőbeli pusztulása. A vég ismerete nem elveszi a feszültséget, hanem tragikus iróniával tölti meg a kezdetet.

Ilyenkor a fordított időrend valójában érzelmi régészet. Nem arra keressük a választ, hogy mikor romlott el minden, mintha egyetlen hibás alkatrészt kellene megtalálnunk. Rétegről rétegre tárjuk fel, milyen korai gesztusok, önáltatások és elhallgatások hordozták már magukban a későbbi összeomlást.

Ez a szerkezet különösen alkalmas elveszett kapcsolatok, családi törések és barátságok bemutatására. A történet legutolsó – kronológiailag legkorábbi – pillanata gyakran éppen azért fáj, mert a szereplők még nem tudják azt, amit az olvasó már igen.

Ha a forma a szereplő tapasztalatát utánozza

A fordított időrend akkor is indokolt lehet, ha nemcsak információt adagol, hanem érzékelteti a főszereplő mentális vagy érzelmi állapotát.

A Memento főszereplője képtelen tartós új emlékeket létrehozni. Minden jelenlegi helyzetben úgy találja magát, hogy nem tudja biztosan, mi történt közvetlenül előtte, kiben bízhat, és saját korábbi döntései mennyire megbízhatók. A fordított jelenetsorrend hasonló helyzetbe kényszeríti a nézőt: egy jelenet kezdetén ő sem ismeri azokat az előzményeket, amelyek a szereplőket az adott helyzetbe hozták. A szerkezet így nem egyszerű rejtvény, hanem a főhős tájékozatlanságának formai megfelelője.

Ez fontos választóvonal a funkcionális megoldás és a puszta trükk között. Ha a szerkezet eltávolít a szereplőtől, mert az olvasó minden energiáját a dátumok rendezgetésére fordítja, könnyen öncélúvá válhat. Ha viszont a szerkezet révén az olvasó ugyanazt a bizonytalanságot, hiányt vagy téves biztonságérzetet tapasztalja meg, mint a főszereplő, akkor a forma szervesen hozzátartozik a történethez.

A visszafelé haladás maga is jelentést hordoz

Sarah Waters The Night Watch című regénye 1947-ben kezdődik, majd 1944-be, végül 1941-be lép vissza. A szereplőket először a háború utáni életükben látjuk: veszteségekkel, titkokkal, megromlott kapcsolatokkal és nehezen megfogalmazható hiányérzettel. Csak később jutunk el azokhoz a háborús eseményekhez és korábbi kapcsolatokhoz, amelyek mindezt kialakították.

A regény fordított szerkezetét vizsgáló irodalomtudományi elemzés szerint a kronológia nem csupán információs játék: formai szinten is megjeleníti a trauma késleltetett működését, a szereplők emlékezetében maradó hézagokat és azt, hogy a jelenük csak a múlt rétegeinek feltárásával válhat érthetővé.

Ebben az esetben az időrend nem cserélhető fel következmények nélkül. Ha a történet 1941-ben kezdődne, majd szabályosan haladna 1947 felé, az olvasó együtt öregedne a szereplőkkel, és előre követné, hogyan alakul ki a későbbi életük. A fordított változatban viszont először a sebeket látja, és csak azután ismeri meg a sérülés pillanatát. A regény emiatt nem a jövő felé haladó történet benyomását kelti, hanem annak a tapasztalatát, hogy a jelen felszíne alatt tovább él egy feldolgozatlan múlt.

Ez az egyik legerősebb érv a fordított időrend mellett: a forma ugyanazt mondja, mint a történet.

A fordított időrend általában akkor indokolt, ha a következmény már önmagában erős és nyugtalanító kiindulópont. Nem elég annyi, hogy a történet végén valaki meghal vagy elválik. A kezdő állapotnak olyan kérdéseket kell felvetnie, amelyekre az olvasó valóban szeretne választ kapni.

Mikor marad puszta trükk?

A leggyakoribb hiba, hogy a szerző a fordított időrendet a feszültség pótlására használja. A kronológiai történetben nincs elég erős konfliktus, ezért az információkat összekeveri, hátha a hiányuk önmagában kíváncsivá teszi az olvasót.

Egy darabig valóban kíváncsivá teheti. A titokzatosság azonban nem azonos a rejtéllyel. A rejtély mögött oksági rendszer, motiváció és megfejthető jelentés áll. A mesterséges homály mögött gyakran csak az, hogy az író nem mondott el valamit, amit a szereplők már rég tudnak.

Különösen zavaró, amikor a szereplők természetellenesen beszélnek azért, hogy a szerző fenntarthassa a titkot. Kerülik az egyértelmű neveket, félbehagyják a mondatokat, utalgatnak „arra az éjszakára”, és úgy társalognak, mintha tisztában lennének vele, hogy egy kíváncsi olvasó hallgatózik a szoba sarkában. A visszatartott információ ilyenkor nem a történetből, hanem az írói szándékból következik.

Szintén gyenge marad a megoldás, ha a fejezetek ugyan visszafelé haladnak, de az olvasói megértés nem jut előre. A fordított kronológia nem jelenthet dramaturgiai egy helyben toporgást. Minden újabb, korábbi szakasznak közelebb kell vinnie a történet lényegéhez.

Intő jel az is, ha a szerkezet egyetlen haszna az, hogy elrejti a csavart. Ha a történet időrendben elmesélve azonnal kiszámíthatóvá vagy érdektelenné válna, érdemes megvizsgálni, hogy valóban a sorrenddel van-e baj. Lehetséges, hogy maga a motiváció túl egyszerű, a konfliktus erőtlen, vagy a szereplők döntései nem elég hitelesek.

A fordított időrend nem javítja meg ezeket. Csak későbbre halasztja, hogy észrevegyük őket.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz a hírlevélhez, ahol értesítést küldök minden friss bejegyzésről, írástechnikai anyagról, és néha egy-egy szégyentelenül őszinte kulisszatitkot is.