Van egy furcsa szokásom. Amikor azt látom egy könyvre írt értékelésekben, hogy „szívszorító”, „teljesen összetört”, „napokig nem tértem magamhoz utána” – azonnal el akarom olvasni. A racionalitás teljesen eltűnik belőlem. Tudom, hogy fájni fog. Hogy belém mar, nyomot hagy, esetleg napokra elvesztem a hitem az emberiségben. Mégis keresem ezeket a történeteket. És nem vagyok egyedül.
De miért? Miért szeretünk olyan könyveket olvasni, amelyek fájdalmat okoznak? Miért vonzódunk a tragikus, fájdalmas történetekhez, amikor választhatnánk boldog befejezést, kellemes kis romantikát, vagy biztonságos happy endet is?
A válasz talán összetettebb, mint elsőre gondolnánk.
A fájdalom megtisztító ereje
A fájdalom nem mindig rossz. Legalábbis nem az irodalomban. Amikor egy könyv szívszorító, gyakran nem a szenvedés maga a cél, hanem az, amit közvetít. Egy jó történet nem csak elszomorít, hanem megmozgat, átformál, emlékeztet. Lehetőséget ad arra, hogy olyan érzelmeket tapasztaljunk meg, amelyek a saját életünkben talán túl félelmetesek lennének vagy épp sosem kerülünk velük szembe.
Egy történetbeli veszteség, trauma vagy csalódás „próbaüzem” lehet számunkra. Biztonságos keretek között gyászolunk, haragszunk, elengedünk. És ezzel a saját érzelmi világunk is tágul. Egy könyvben nem félünk szembenézni a legsötétebb érzéseinkkel, mert tudjuk, hogy becsukhatjuk a könyvet, ha túl sok.
Empátia-tréning
A szomorú könyvek sokkal többet tesznek annál, mint hogy elszomorítanak. A jó történet fejleszti az empátiát. Egy olyan világba helyez, amit sosem tapasztaltunk meg, vagy amit épp túlságosan is jól ismerünk.
Gondoljunk csak A szerelmünk lapjaira, a Csillagainkban a hiba vagy a Mielőtt megismertelek történetére. Vagy Celeste Ng, Khaled Hosseini, Hanya Yanagihara írásaira. Ők nemcsak történetet mesélnek, hanem beültetnek minket egy másik ember helyére, olyan csodálatosan írnak, hogy néha elfelejtem, egy fikciót olvasok. Mégis megéri.
A karakterek szenvedésein keresztül gyakran saját érzéseinket is jobban megértjük. Egy jól megírt gyászfolyamat vagy traumafeldolgozás nemcsak a történetet építi fel, hanem segít feldolgozni a saját élményeinket is.
Van valami mélyen emberi abban, amikor egy szép történet szomorúan végződik. A boldogság mulandósága, az idő múlása, az el nem mondott szavak vagy a kimondhatatlan döntések mind-mind olyan témák, amelyek súlyuk ellenére esztétikai élményt is nyújtanak. Egy mondat, ami belénk mar. Egy jelenet, ami annyira valóságos, hogy később sem felejtjük el. Egy lezárás, amin napokig kattogunk. Az ilyen könyvek emléke sokáig velünk marad, sőt kicsit át is formálnak minket.
Szenvedés = Életszagú?
Az is lehet, hogy a fájdalmas történeteket hitelesebbnek érezzük. A valóság ritkán végződik happy enddel, és talán épp ezért nem mindenki tud azonosulni a rózsaszín cukormázas befejezésekkel. Az összetört karakterek, a hibákkal teli döntések, az árulások és veszteségek jobban leképezik a saját tapasztalatainkat (és ismerőseink, barátaink, családtagjaink történeteit). Nem akarunk tökéletes szereplőket, sem tökéletes életet. A törékenység nagyon is emberi. És ha valaki meg meri írni, mi pedig képesek vagyunk ezt végigolvasni, az valami mélyebb kapcsolódást teremt.
Amikor a könnyeknek céljuk van
A tragikus történetek gyakran katartikus hatással bírnak. Ez nem csupán irodalmi fogalom, valódi, pszichológiailag is érzékelhető hatása van. Amikor együtt sírunk egy karakterrel, amikor mélyen együtt érzünk a történetével, az levezeti a saját elfojtott érzelmeinket is. Ezért lehetséges az, hogy egy-egy megrázó olvasmány után valójában jobban érezzük magunkat. Mintha kipucolták volna a lelkünket. Fájdalmas, de néha szükséges.
Mert emlékezni akarunk
Nem azok a könyvek vannak ránk nagy hatással, amire azt mondjuk: “jajj, de cuki volt”. Hanem azok, amik után percekig csak bámulunk magunk elé. Ahol újra el kell olvasnunk az utolsó néhány mondatot. Ahol belénk hasít a felismerés, hogy mennyire igaz, kegyetlen, amiről olvastunk.
Ezeknek a könyveknek van egy közös vonásuk: hosszú ideig velünk maradnak. Lehet, hogy fájt leolvasni az utolsó oldalakat, lehet, hogy napokig nem tudtunk mással foglalkozni vagy új könyvbe kezdeni. De azt is lehet, hogy épp ezek formálták a legmélyebb gondolatainkat, vagy ezek inspirálták a saját történetünket.
Te melyik könyvön sírtál utoljára? Hányszor olvastad el?
Írd meg kommentben! ⚡️
És grátiszban így a cikk végére:
5 könyv, ami lelkileg összetör, mégis megéri elolvasnod
Ha készen állsz egy érzelmi hullámvasútra, ezek a könyvek garantáltan mély nyomot hagynak benned.
Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt
Egy látszólag tökéletes kertvárosi közösség repedésein keresztül mesél identitásról, anyaságról és a választások következményeiről. Nincs igazi „gonosz”, csak emberek, akik néha elrontanak dolgokat, rossz döntéseket hoznak, és ettől lesz igazán valóságos.
Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek
Bármennyire is populáris, nem lehet kihagyni. Egy szerelmi történet, ami nem a megszokott romantikus ívet követi. Felteszi a kérdést: meddig tart a szeretet, és van-e jogunk beleszólni valaki más döntésébe?
Adam Silvera: Mindketten meghalnak a végén
A cím nem hazudik. Mégis úgy olvasod, hogy reménykedsz. Két fiú utolsó napjáról szól, de egy nap alatt egy teljes élet lepörög előtted: szerelem, elfogadás, veszteség.
Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről
Egy anya vallomása a fiáról, aki iskolai mészárlást követett el. A könyv kegyetlenül őszinte, kényelmetlen, és olyan kérdéseket tesz fel, amikre nincs jó válasz.
Rupi Kaur: tej és méz
Verseskötet, de legalább úgy fáj, és olyan mélyre hatol, mintha egy teljes regény lenne. A női tapasztalatokról, testiségről, bántalmazásról és gyógyulásról. Kevés szóval sokat mond.
🚀
Bátran oszd meg gondolataidat vagy kérdéseidet a hozzászólásokban!
Iratkozz fel, hogy értesítést küldhessek neked a friss bejegyzésekről.
Írásról, inspirációról, könyvekről 
Hozzászólás