Nem tudom, ki más van még úgy vele, de szerintem, ha az én Google-keresési előzményeimet valaha is alaposan átvizsgálná egy nyomozó, egyből kihívná rám a terrorelhárítást. Komolyan. Mert ki más írja be hajnali egykor a keresőbe, hogy: „Hány perc alatt hal meg valaki ciánmérgezésben?” vagy „Lehet-e DNS-t nyerni egy eldobott cigarettacsikkből?” És a klasszikus kedvencem: „Hogyan lehet eltüntetni egy holttestet, ha nincs más nálam, csak egy hátizsák?
Nem, nem vagyok sorozatgyilkos. Író vagyok. Krimit, thrillert, pszichológiai regényt írok mostanság. És ez bizony együtt jár azzal, hogy néha (vagy inkább rendszeresen) olyan kérdéseket teszek fel a Google-nek, amiket mások legfeljebb bűnügyi vallomásban emlegetnek. De ha te is írsz, tudod, miről beszélek. A hitelesség ugyanis nem vicc. A jó történet mögött mindig ott van egy rakás (néha egészen bizarr) kutatás.
Talán a leggyakrabban keresett témám: méreg. Nem, nem azért, mert bármilyen személyes indíttatásom lenne (komolyan!), hanem mert a lassú, nehezen kimutatható mérgek valamiért mindig izgalmasabbak egy történetben, mint a nyílt erőszak. A probléma ott kezdődik, amikor az ember rájön, hogy az internet tele van félinformációkkal, konteókkal, és olykor egészen bizarr posztokkal.
Tudtad például, hogy a ricin már apró mennyiségben is halálos, de a legtöbb országban szigorúan tiltott szer, így csak elméleti kutatások alapján találhatod meg a működését? Vagy hogy a digitálisz – amit egyébként szívproblémákra is használnak – túladagolva simán megölhet valakit, és évszázadokon át ez volt a háziasszonyok kedvenc praktikája, ha meg akartak szabadulni a problémás férjüktől?
Ezt onnan tudom, hogy három napig bújtam orvosi tanulmányokat, meg toxikológiai adatbázisokat, miközben a regényem egyik karakterét éppen terveztem megölni. A legfurább ebben az, hogy egy idő után már nem is veszed észre, mennyire természetessé válik, hogy a könyvjelzőid közt ott figyelnek olyan cikkek, mint: „Az öt legismertebb szívmegállást okozó növény” vagy „Kriminalisztikai kézikönyv: méregtípusok és hatásuk az emberi szervezetre”.
A másik kedvenc témám: bűnügyi eljárások. Talán azért, mert szeretem, ha a történet nemcsak izgalmas, de hiteles is. És hogy mi kell ehhez? Például az, hogy pontosan tudd, hogyan zajlik egy halottszemle. Milyen sorrendben érkeznek a helyszínre a szakértők. Mit vizsgál egy patológus. Hogyan nyomoz a rendőrség, és mennyi ideig tart, amíg megérkezik a toxikológiai jelentés. Egyszóval, kutatómunka. Mert amilyen hülye maximalista vagyok, addig nem nyugszom, amíg tényleg meg nem szerzem az információt.
És hidd el, ezek a részletek számítanak. Egyszer például órákon át próbáltam kideríteni, hogy egy erdőben megtalált holttest esetében először a helyi rendőrség, vagy egy állami szintű nyomozó érkezik ki. A válasz pedig attól függött, hogy melyik amerikai államban játszódik a regényem. (Washington állam, ha érdekel.) A különbség ugyanis nemcsak jogi, de narratív szempontból is fontos lehet. Ki fér hozzá az aktákhoz? Ki dönt a boncolásról? Ki kapja meg elsőként a jelentést?
És itt jön be az a csavar, amit egy kívülálló sosem értene: az író néha jobban ismeri a halottkémi protokollt, mint az átlagos rendőr. Vagy legalábbis úgy tűnik, miután két napot töltött el a FBI által kiadott kézikönyv olvasgatásával.
Bevallom, volt egy pont, amikor elkezdtem aggódni, hogy egyszer valaki tényleg komolyan veszi ezeket a kereséseket. Amikor például azt gépeltem be: „Melyik sav oldja fel leggyorsabban az emberi csontokat?” vagy „Lehet-e egy holttestet éjszaka átcsempészni egy hídon anélkül, hogy észrevennék?”
De közben az is izgat, hogy ezeket a helyzeteket mennyire életszerűen tudom ábrázolni. Az olvasók ugyanis kiszúrják, ha valami nem stimmel. Ha egy hullát csak úgy eltemetnek a kertben, miközben valójában a bomlási folyamat olyan erős szagokat termel, hogy a szomszéd kutyája három nap múlva már csontokat kapar elő. Igen, ezt is meg kellett néznem.
És aztán ott van az örök kérdés: mi történik, ha valaki eltűnik, de nincs bizonyíték a bűncselekményre? Hány nap múlva jelentik eltűntnek? Hogyan viselkednek a rendőrök? Milyen nyomokat keresnek? Azt hiszem, ez az, amit igazán szeretek az írásban. Hogy minden kérdés egy újabb ajtót nyit ki.
Zárásképp…
Ha tehát te is azon kaptad már magad, hogy az éjszaka közepén valami ilyesmit írsz be a Google-be: „Hogyan lehet hangtalanul kinyitni egy zárat?” vagy „Mi történik egy testtel, ha egy tóba dobják télen?” – akkor üdv a klubban. Nem vagy egyedül. Az írói Google-keresések néha tényleg furcsák, ijesztőek.
És ha valaha is razziáznának a keresési előzményeid alapján, csak egy dolgot mondj: Író vagyok. Aztán mutasd meg nekik a kéziratot. 🙂
Iratkozz fel, hogy értesítést küldhessek neked a friss bejegyzésekről.
Írásról, inspirációról, könyvekről 
Hozzászólás