Avagy mit tud a könyv, amit a film nem? És fordítva?
Van az a pillanat, amikor egy könyv után beülsz a moziba, és félve várod: „Elrontják? Átírják? Kiherélik?” És van az a pillanat is, amikor egy film után olvasod a könyvet, és azon kapod magad: „Ez nem is olyan, mint a filmben volt…”
Az adaptációk világa mindig viták melegágya. De szerintem ezek a viták nem értelmetlenek, én szeretek vitatkozni az ismerőseimmel azon, hogy melyik sikerült jobban. Most elhoztam nektek a kedvenc adaptációimat, amik szerintem nagy vitát keltenek, és én is elmondom, hogy nekem melyik tetszik jobban.
1. A Gyűrűk Ura trilógia – J. R. R. Tolkien
Tolkien legendás trilógiája tele van részletekkel, nyelvészeti rétegekkel, történelmi mellékszálakkal és nagyon részletes leírásokkal. Bevallom, amikor 2001-ben megjelent az első film, még egyáltalán nem érdekelt. Miért is érdekelt volna, hiszen csak 11 éves voltam, és Harry Potter lázban égtem. Talán 18-19 éves lehettem, amikor eljutottam odáig, hogy végül megnézzem, és onnantól nem eresztett. A filmeket előbb láttam, mint a könyveket olvastam volna, éppen ezért valószínűleg elfogultabb vagyok a filmekkel kapcsolatban, mert előtte szerettem meg a karaktereket a filmvásznon, minthogy olvashattam volna róluk. Nálam a karakterek örökre összeforrtaka színészekkel.
Ettől függetlenül szerintem a Peter Jackson-féle trilógia nagyon jól sikerült, és nem igazán hiányolok belőle semmit. Tolkien univerzuma amúgy is hatalmas, hogy belelehessen mindent szuszakolni 2-3 órába, így szerintem a kettő éppen kiegészíti egymást. Én szeretem mindkettőt, és az elmúlt években többször is újraolvastam a könyveket, és gyakran rendezünk filmmaratonokat, természetesen csakis rendezői változattal. 🙂
2. Holtodiglan – Gillian Flynn
Gillian Flynn regénye számomra maga a modern pszichothriller iskolapéldája. A történet mesterien játszik az olvasói elvárásokkal, a váltott nézőpontokkal, az időkezeléssel, karakterépítéssel. És jött David Fincher. A film rideg, szenvtelen képei és Trent Reznor zenéje tökéletesen visszaadja a regény nyugtalanító atmoszféráját. Rosamund Pike pedig annyira tökéletes Amy Dunne, hogy azóta nem tudom máshogy elképzelni a karaktert. És persze ne feledkezzünk meg Ben Affleckről, aki szintén nagyon szuper erre a szerepre.
Egyszerűen tökéletes. Úgy gondolom, hogy néha a film még jobban hozzáad, minthogy elvenne. David Fincher amúgy is mindig nagyon magasra teszi a mércét, és azt gondolom jobb embert nem is találhattak volna, hogy filmvászonra vigye ezt a remek regényt. Az a néhány részlet, ami egyébként kimaradt, szerintem igazán szükségtelen, a film ezek nélkül is éppen akkorát üt. Emlékszem, amikor megnézettem a férjemmel a filmet, én legalább már négyszer láttam előtte, és többször olvastam is a könyvet, és azután a jelenetnél miután – **spoiler alert!!** – Amy elvágta Desi torkát egy szikével és utána bokáig véres ruhában megjelent a házuknál – csak annyit tudott mondani, hogy azta k**va. 🙂
A férjem jobban szereti a megrázó, sokkoló horrorfilmeket, ezért is gondoltam, hogy tetszeni fog neki. Azóta is gyakran emlegetjük ezt a jelenetet.
3. Nyomtalanul (Q-ügyosztály) – Jussi Adler-Olsen
A Nyomtalanul (eredeti címén: Kvinden i buret) Jussi Adler-Olsen Q-ügyosztály sorozatának első darabja. A regény számomra sokáig „skandináv krimi light”-ként élt: sötét, de karakterközpontú, lassú, mégis feszültséggel teli. Carl Mørck és Assad párosa pedig az egyik legemberibb nyomozópáros, amit az utóbbi években olvastam.
A 2013-as dán filmváltozat jól eltalálta a hangulatot, de sokkal inkább thrillerként működött, mint lélektani krimiként. A fókusz a nyomozás akcióorientált vonalára került, és az elrabolt nő, Merete története is erősebben dramatizált lett, mint a könyvben. A film remekül öszetett, igaz nem ad annyit a karakterek belső világából, mint a könyv, viszont azt kell mondanom, hogy a két főszereplő, Nikolaj Lie Kaas és Fares Fares remek páros, és hihetetlenül jól passzolnak a karakterekhez.
Sajnálom, hogy az első 4 rész (Nyomtalanul, Fácángyilkosok, Palackposta, A 64-es betegnapló) után lecserélték a szereplőgárdát, és szó szerint adtak egy pofont az egész sorozatnak, és tényleg nagy csalódás lett a további két borzalmas folytatás. Pedig azt gondolom, hogy ez egészen jó adaptáció lehetett volna, mert a két színész nagyon karakteresen illett bele a szerepbe. Kár érte.
4. A szolgálólány meséje – Margaret Atwood
Margaret Atwood disztópiája, A szolgálólány meséje számomra az egyik leginkább nyomasztó, mégis lenyűgöző regény, amit valaha olvastam. Már az első oldalakon belém fúrta magát az a fojtogató csend, amiben a főhősnő él. Atwood regénye lírai, nyomasztó, szenvtelenül fájdalmas. Nem ad kézenfekvő magyarázatokat, nem illusztrálja túl a világát, hanem úgy mutatja be Gileád vallási fundamentalizmuson alapuló diktatúráját, mintha egyszer a részese lett volna. A történet nem lineáris, sokszor zavarosnak tűnik, csapongó, de éppen ezért ennyire hiteles.
A Hulu 2017-ben indította el The Handmaid’s Tale című sorozatát, Elisabeth Moss főszereplésével. Az első évad meglepően hű a könyvhöz. A gondosan komponált képek, a vörös szolgálólány-ruhák és a zöld parancsnokfeleségek kontrasztja, a kimért tempó, mind-mind a regény világát idézik. De a második évadtól kezdve a sorozat túllép a könyvön. Atwood regénye egy nyitott, enigmatikus befejezéssel zárul, a sorozat viszont tovább szövi a cselekményt. Kiterjeszti Gileád világát, új szereplőket mutat be, politikai dimenziókat nyit meg, és egyre inkább June lázadására fókuszál.
Azt gondolom, hogy maga a sorozat nem sikerült rosszul, de azért mindig nagyon merész vállalkozás, hogyha egy könyvet sorozat formájában készítenek el, és a megírt eredeti cselekmény után továbbviszik a sztorit. Hasonló érzésem van a 13 okom volt kapcsán. Azt gondolom, hogy a sorozat első két évada után semmi értelme nem volt folytatni a sorozatot, a végére nagyon ellaposodott. Ebben az esetben is, inkább lezártam volna ott, ahol a regénynek is vége lett.
5. Csillagainkban a hiba – John Green
John Green regénye egy különleges, fájdalmas YA mű. Két rákbeteg tinédzser – Hazel és Augustus – történetét meséli el, szellemesen, érzelmesen, a halál árnyékában is könnyed intelligenciával. A könyv erénye a hang: Hazel narrációja egyszerre ironikus és szívszorító. Green különlegessége, hogy képes kamaszhangon filozofálni és mély érzéseket átadni pusztán egyszerű szavakkal.
A 2014-es adaptáció Shailene Woodley és Ansel Elgort főszereplésével hűséges a könyvhöz, szinte szó szerint idéz jeleneteket, de a film vizuálisan idealizálja a szereplőket és a világukat. Augustus kicsit túl tökéletes, Hazel egy fokkal kevésbé földhözragadt, mint a könyvben. Mégsem tudom azt mondani rá, hogy nem szeretem, mindig megríkat. Valószínűleg a színészek játéka vagy az egész atmoszféra az, ami miatt mindig újranézem, hiába tesz tönkre teljesen.
Az adaptációk nem arra valók, hogy helyettesítsék a könyvet, hanem hogy új formában meséljék el. Egy jó filmadaptáció nem azt jelenti, hogy hű minden sorhoz, hanem hogy érti, mit jelentett a könyv az olvasónak, és ezt próbálja meg visszaadni. Más eszközökkel, más médiumban, más formában, de azonos szándékkal. Vannak olyanok, amik jobban sikerülnek, és amik kevésbé.
És talán így végére maradt a legfontosabb kérdés: Neked melyik az a könyv és adaptáció, amit folyton újraolvasol vagy újranézel?
🚀
Bátran oszd meg gondolataidat vagy kérdéseidet a hozzászólásokban!
Írásról, inspirációról, könyvekről 
Hozzászólás