Írástechnika – Írói klisék, amiket jobb elkerülni (és mit csinálj helyette) – 1.

Az írás világa tele van olyan kifejezésekkel, fordulatokkal és karaktertípusokkal, amelyek az idők során annyira elhasználódtak, hogy elvesztették eredeti erejüket és hatásukat. Ezek a sablonok, vagy más néven klisék, gyakran megkönnyítik az írást, de ugyanakkor unalmassá és kiszámíthatóvá tehetik a történetet. Ebben a cikksorozatban részletesen bemutatom a leggyakoribb írói kliséket, amelyeket érdemes elkerülni, és alternatívákat kínálok helyettük, hogy írásaid frissek és eredetiek maradjanak.

A kiválasztott hős

A kiválasztott hős archetípusa az a karakter, akinek születésekor megjövendölték a világ megmentését, aki különleges képességekkel bír, és akit valamiféle felsőbb erő vagy sors irányít. Ez a típus mélyen beágyazódott a mitológiákból, vallási történetekből és klasszikus irodalomból táplálkozó narratív hagyományba. Az olvasók számára azonnal érthető és izgalmas lehet egy ilyen figura, hiszen az ő története gyakran epikus léptékű konfliktusokat, mágikus elemeket és világmegváltó küldetéseket hordoz.

Azonban ennek az archetípusnak vannak buktatói is. A túlzottan előre meghatározott sors, az isteni kiválasztottság és a különleges képességek gyakran csökkentik a karakter valódi belső fejlődésének lehetőségét. Amikor a főhős sikerét nem saját döntései, hanem külső erők (például egy prófécia, mágikus örökség vagy kiváltság) határozzák meg, akkor a történet könnyen veszít a hitelességéből és az érzelmi mélységéből. A karakter ilyenkor inkább eszköze a cselekménynek, mint aktív alakítója.

Alternatíva: az emberi hős

A mélyebb karakterábrázolás érdekében választhatunk olyan főhőst, akit nem a sors vezet, hanem saját döntései. Ő nem kiválasztott, hanem egy egyszerű ember, aki hibázik, megtorpan, de újra meg újra választás elé kerül, és ezek a választások határozzák meg az útját.

Ez a megközelítés lehetővé teszi a valódi karakterfejlődést, hiszen a főhős nem valamiféle rendeltetés passzív beteljesítője, hanem aktív résztvevője saját sorsának. Az olvasó könnyebben azonosulhat egy ilyen szereplővel, mert emberibb, esendőbb, és a győzelmei valódi belső küzdelmekből születnek.

A sötét múltú nyomozó

A sötét múltú nyomozó archetípusa – a magányos farkas, akit belső démonjai hajtanak, gyakran alkoholista, zárkózott, és valamilyen személyes tragédiától sújtott – a krimiirodalom egyik leghíresebb és leggyakrabban alkalmazott toposza. Bár kétségtelenül drámai potenciált hordoz, a túlzott használat és sablonszerű megjelenítés miatt sok esetben kiszámíthatóvá válik, és elveszíti azt a hatást, ami miatt egykor izgalmas volt.

Miért vált klisévé?

Ez a típus a noir irodalom és a klasszikus detektívregények világából ered. Raymond Chandler Philip Marlowe-ja vagy Dashiell Hammett Sam Spade-je nemcsak bűnözőket üldözött, hanem saját kiábrándultságával, társadalmi cinizmusával is megküzdött. Ezek a karakterek eredetileg reakciók voltak egy igazságtalan világrendre: a keménykötésű, erkölcsileg szürke hős olyan társadalomban próbált boldogulni, ahol a rend megbomlott, a bűn pedig mindennapos volt.

Alternatíva: új típusú nyomozók

A nyomozó akkor válik igazán érdekessé, ha többdimenziós, nem pedig egyetlen toposz megtestesítője. Érdemes olyan karaktert alkotni, akit nem a saját szenvedése, hanem belső motivációi, emberi kíváncsisága vagy erős igazságérzete hajt. Ez nem jelenti azt, hogy tökéletesnek kell lennie, de az életét ne feltétlenül a sötét múlt, hanem a jelen döntései határozzák meg.

Lehetséges irányok:

Egy fiatal, empatikus nyomozó, aki nem a traumák, hanem a tanulás és fejlődés során válik egyre mélyebb karakterré.
Egy vidéki rendőrnő, aki a közössége iránt érzett felelősségből próbálja megérteni a bűnt, nem bosszúból vagy belső szenvedésből.
Egy akadémikus háttérrel rendelkező karakter, aki a kriminalisztikát intellektuális kihívásként éli meg, nem belső menekülésként.

Szerelmi háromszög

A szerelmi háromszög az egyik leggyakrabban használt romantikus toposz, amelyben a főhős két személy között őrlődik, gyakran két teljesen eltérő karakter (például a „rosszfiú” és a „jófiú”) képviseli a döntés két oldalát. Bár kétségtelenül drámai feszültséget képes teremteni, a túlzott vagy sablonos alkalmazás gyakran leegyszerűsíti a karaktereket és a történet ívét. Ilyenkor a választás kérdése kiszorítja a mélyebb érzelmi és belső fejlődési szálakat.

Miért vált közhellyé?

A szerelmi háromszög azért vált ennyire elterjedtté, mert könnyen érthető konfliktust kínál: a döntési helyzet önmagában drámát szül. Az olvasó vagy néző szinte automatikusan az egyik oldalra áll, ezzel pedig érzelmileg is bevonódik a történetbe. Csakhogy ez az azonosulás gyakran egyszerűsített érzelmi dinamikákra épül, ahol a karakterek nem valódi személyek, hanem inkább szerepek („a titokzatos”, „a megbízható”, „a szenvedélyes”, „a visszahúzódó”).

Az ifjúsági regényekben különösen gyakori, hogy a háromszög nem a kapcsolatok valódi mélységét vagy komplexitását mutatja meg, hanem cselekményhajtó eszközként szolgál. Sok esetben a szerelmi háromszög önmagában helyettesíti a valódi belső konfliktust vagy a karakterfejlődést.

Példák:

Suzanne Collins: Az éhezők viadala – Katniss döntéskényszerbe kerül Peeta és Gale között, bár a történet hangsúlya szerencsére nemcsak a romantikára, hanem a túlélésre és a politikai manipulációkra is koncentrál.
Stephenie Meyer: Twilight-sorozat – A Bella–Edward–Jacob háromszög tipikus példája annak, amikor a választás kérdése hosszú ideig fennáll, és háttérbe szorítja a főhős személyes fejlődését.
Jane Austen: Emma – Bár itt nem klasszikus értelemben vett szerelmi háromszögről van szó, mégis fontos szerepet kap a többirányú vonzalom, ám Austen mindig a karakterek belső útjára és önismeretére koncentrál.

Mi ezzel a probléma?

A háromszögmodell gyakran leegyszerűsíti a karakterek motivációit. A szereplők gyakran egy-egy személyiségtípust vagy életstílust testesítenek meg (például: kalandvágy kontra stabilitás), így a főhős dilemmája inkább szimbólumok között zajlik, nem pedig valódi, komplex kapcsolatok között. Ez valóságidegenné teszi a döntést, hiszen a való életben az érzelmek nem mindig ilyen tisztán elválaszthatók, és nem is feltétlenül választással oldódnak meg.

Alternatíva: mélyebb érzelmi és pszichológiai szálak

A történet sokkal gazdagabbá válik, ha a szerelmi konfliktus nem döntési szituációként, hanem karakterfejlődési lehetőségként jelenik meg. A kérdés nem az, hogy „kit választ a főhős?”, hanem hogy mit tanul a kapcsolatokból, hogyan változik meg, és milyen hatással vannak rá mások?

Inspiráló példák:

Sally Rooney: Normális emberek – Bár a főszereplők között romantikus szál húzódik, a hangsúly nem a „választáson”, hanem az érzelmi érettség fejlődésén és a kommunikáció nehézségein van.
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm – A szerelmi szálak a társadalmi korlátok és a női sorsok tükrében jelennek meg, nem egy egyszerű választási dilemmaként.
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el – A szerelmi háromszög inkább tragikus elkerülhetetlenségként jelenik meg, nem romantikus feszültségként, és a karakterek egzisztenciális magányát erősíti.

A cikk folytatása következik.

🚀
Bátran oszd meg gondolataidat vagy kérdéseidet a hozzászólásokban!

Iratkozz fel, hogy értesítést küldhessek neked a friss bejegyzésekről.