A kézirat leadása után mindig van egy furcsa, üres csend. Nem hosszú, de nagyon intenzív. Olyasmi, mint amikor elküldesz egy üzenetet, megjelenik alatta a látta, és onnantól csak bámulod a kijelzőt. Tudod, hogy most már nincs nálad a labda, mégis minden idegszáladdal arra figyelsz, mi fog történni.
Ilyenkor az író fejében általában beindul a belső kommentár: Mi van, ha rossz? Mi van, ha félreértik? Mi van, ha pont azt szedik szét, amihez a legjobban ragaszkodom? Ezek nem gyengeségek. Ezek teljesen természetes reakciók arra, hogy valami nagyon személyes kikerült a kezedből.
A visszajelzés – legyen szerkesztői, bétaolvasói, baráti vagy egy molyos értékelés – nem pusztán információ. Érzelmi esemény. És ha ezt nem vesszük komolyan, hajlamosak leszünk rosszul kezelni: vagy mindent lenyelünk, vagy mindent elutasítunk, és mindkettő árát a szöveg fizeti meg.
A „hogyan fogadjuk a kritikát” típusú tanácsok általában udvarias közhelyekig jutnak: ne vedd magadra, csak a művet kritizálják, köszönd meg, szűrd meg, ami hasznos. Papíron mind igaz. Csak épp írás közben az ember egy teljesen más érzelmi állapotba kerül. A kéziratban benne van az ízlésed, a világképed, a szégyeneid, a fixációid, meg az a rengeteg apró dolog, ami miatt úgy érzed, téged támadnak. Nem csoda, ha egy ügyetlenül megfogalmazott visszajelzés úgy tud betalálni, mint egy rosszul célzott, de nagyon éles nyílvessző.
1) Először is: mi a visszajelzés valójában?
Sok író ott rontja el, hogy minden beérkező véleményt egy kalap alá vesz, és egyszerűen „kritikának” címkézi. Pedig a visszajelzésnek több fajtája van, és ha nem különíted el őket, könnyen rossz döntéseket hozol.
Van az élmény-visszajelzés: „itt untam”, „itt laposodott el”, „itt nem hittem el”. Ez valójában kincs, még akkor is, ha elsőre fáj. Mert azt mutatja meg, hol nem működik a szöveg, hol kell majd dolgozni rajta.
Ott van az értelmezési visszajelzés: „én ezt úgy értettem, hogy…”, „nekem a főszereplő ilyen volt”. Ez azt jelzi, mennyire volt egyértelmű, amit közölni akartál.
Aztán jönnek a megoldási javaslatok: „írd át E/1-be”, „vágd ki ezt a szálat”, „kellene ide több akció”. Ezek már az olvasó saját ízlését tükrözik. Lehetnek hasznosak, de nem kötelezőek.
És végül ott vannak az ízlésítéletek: „nem szeretem az ilyen karaktereket”, „engem idegesít a lassú tempó”. Ezeket nem javítani kell, hanem tudomásul venni. Nem minden könyv szól mindenkinek.
2) Sokszor nem egyértelmű a visszajelzés
Az olvasó általában nagyon pontosan jelzi, hogy valami nem működött. Azt viszont ritkábban találja el, hogy miért. Azt mondja: „túl hosszú a fejezet”, miközben valójában nem a terjedelem a gond, hanem hogy nincs benne ritmusváltás. Vagy azt: „nem szeretem a főhőst”, miközben az igazi probléma az, hogy nem látja elég tisztán a motivációit, vagy nincs eléggé kidolgozva.
Íróként az egyik legfontosabb tanulható készség az, hogy ne szó szerint reagálj a visszajelzésre, hanem megpróbáld megfejteni, mi van mögötte.
3) Ne reagálj azonnal
Egy rossz visszajelzés után az ember azonnal bizonyítani akar. Egy jó után meg rögtön átírná az egész könyvet. Mindkettő teljesen érthető reakció, csak épp ritkán vezet jó döntésekhez.
Nekem bevált egy egyszerű szabály: nem döntök azonnal. Elolvasom, hagyom leülepedni, és csak később veszem elő, amikor már nem a sértett vagy eufórikus énem olvas, hanem a szerkesztő.
A másik: sosem csak fejben emésztem a kritikát. Leírom. Táblázatba, jegyzetbe, a dokumentum margójára. Mert amit nem írsz le, az a fejedben összemosódik egy nagy masszává, és hajlamos vagy csak annyit meghallani, szar az egész kézirat. Leírva viszont könnyebb kigyomlálni azokat a visszajelzéseket, amikkel érdemes foglalkozni.
4) Az ego nem ellenség
Sok író úgy gondolja, hogy a kritikával szemben az ego a fő probléma. Szerintem ez félreértés. Ego nélkül nem írsz regényt. Kell az a belső hang, ami azt mondja: ezt érdemes megírni. Ego nélkül az első rossz mondatnál abbahagynád.
A gond ott van, amikor az ego átveszi a kormányt a szerkesztési fázisban. Ilyenkor érdemes egy nagyon egyszerű trükköt alkalmazni: válaszd szét a szerzőt és a szerkesztőt magadban. A szerző ír. A szerkesztő javít. A szerző megsértődik. A szerkesztő kérdez.
Ha egy visszajelzés felhúz, az nem azt jelenti, hogy automatikusan igaz vagy hamis. Azt jelenti, hogy érzékeny pontra tapintott. Ezzel már lehet dolgozni.
5) Amikor sokan ugyanott akadnak el
Egy ember véleménye lehet véletlen. Három ember ugyanazt mondja? Az már jel. Öten ugyanott teszik le a könyvet? Ott nagy eséllyel tényleg van valami.
Ezért jó rendszerben gyűjteni a visszajelzéseket. Ugyanazokat a kérdéseket feltenni, megnézni, hol rajzolódik ki minta. Amikor több bétaolvasó ugyanazt a részt érzi gyengének, ott nem ízlésvitáról van szó, hanem valószínűleg strukturális problémáról.
6) Mihez kezdj a bántó vagy dilettáns kritikákkal?
Lesz ilyen. Mindig. És itt nem az a cél, hogy hagyd figyelmen kívül és menj át teljesen zenbe. Az a cél, hogy ne engedd, hogy rossz vagy sokszor szándékosan bántó visszajelzés rossz döntéseket hozzon ki belőled.
A személyeskedést, lekezelést viszont egyszerűen ki kell zárni. Nem azért, mert te sérthetetlen vagy, hanem mert az ilyen nem szakmai jellegű trollkodásnak semmi haszna nincs. Főleg nem megyünk bele nyílt kommentháborúba a névtelen, arctalan rosszakarókkal – annak soha nincs jó vége.
A jó író nem az, aki mindent megfogad, és nem is az, aki mindent elutasít. A jó író az, aki megtanul válogatni. Aki felismeri, mely visszajelzések viszik előre a szöveget, és közben meg tudja tartani azt a lendületet, amiért egyáltalán belekezdett.
Hiszen a végén a Te neved lesz rajta a borítón.
Ha tetszett a cikk, csatlakozz a hírlevélhez, ahol értesítést küldök minden friss bejegyzésről, írástechnikai anyagról, és néha egy-egy szégyentelenül őszinte kulisszatitkot is.
Írásról, inspirációról, könyvekről 
Hozzászólás