Tegye fel a kezét az, aki valaha hallotta azt a kritikát olvasóktól vagy bétáktól, hogy túl hosszú leírásokat alkalmaz?
Nos, igen. Nem vagyunk kevesen.
A kezdő írók leggyakoribb hibái között ott szerepel (a lapos cselekmény mellett) a túl sok leírás. Kezdő íróként nekem is volt egy olyan időszakom, amikor azt hittem, az a jó, hogyha olyan írókat másolok, mint Gárdonyi vagy Tolkien. A különbség annyi, hogy én nem feltétlenül történelmi vagy fantasy regényekben gondolkodtam – ahol viszonylag elnézőbbek az olvasók a hosszabb leírások miatt, sőt ők inkább értékelik és szeretik az alapos helyszín- és személyleírásokat -, nálam viszont az volt a probléma, hogy egy szerelmes kisregénytől vártam el azt, hogy hitelesen tudja bemutatni, a karakterek mit éreznek egymás iránt, vagy mi játszódik le bennük, miközben olyan részletekben vesztem el, hogy a kávézó, ahol először találkoztak, milyen kávékülönlegességeket kínált és, hogy bordó bársonytapéta volt a falon.
Mondanom sem kell, az egész kisregénykezdemény ment a kukába – képletesen persze, mert semmit sem dobok ki -, de a lényeg, hogy a nagy része használhatatlan. Kezdő íróként meg kell tanulni, hogy hol van helye, és hol nincs a hosszú leírásoknak, és ennek első lépése, ha megérted, hogyan kell megtalálni a megfelelő egyensúlyt.
2 ok, amiért az olvasók nem szeretik a sok leírást
Most kezdhetném olyan banális dolgokkal, hogy a felgyorsult világban manapság mindenki azonnal akarja a tartalmat, a legtöbben azokat a történeteket szeretjük leginkább, amik azonnal pofán vágnak minket a konfliktussal, a főhős rögtön belekerül a kesze-kusza cselekménybe és egy halom megoldandó feladattal találja szemben magát. Talán azért is olyan népszerűek manapság a pszicho-thrillerek, mert ott rögtön elénk tolnak egy feszültséggel, rejtélyekkel teli első fejezetet, amikor is nem győzünk pislogni, hogy akkor most mi a franc is történik?
Tudom, mit beszélek, mert az elmúlt időszakban én is egy rakat ilyen könyvet olvastam, és megmondom őszintén, legfőképpen az volt a háttérben, hogy már nincs időm olyan könyvekre, amik nem ígérnek eleget rögtön az első néhány oldalban. Tudom, szörnyű így ezt kimondani, de szerintem sokan vagyunk ezzel még így.
De inkább ezt a témát zárjuk is le itt.
Szerintem ennél sokkal valószerűbb és fontosabb, hogy:
- a hosszú leírások elkerülhetetlenül unalmassá válnak
- unalmasak, mert a sztori szempontjából másodlagosak.
Régen míg egy regény elképzelhetetlen volt terjedelmes leírások nélkül (Ó, szegény Tolkien, Jane Austen, Brontë nővérek, Tolsztoj és a többiek biztosan forognak a sírjukban…), addig mára már egy kicsit mást várnak az olvasók. Ilyenkor csendül fel a fülemben az a szó, hogy fogyasztó. Marketingszakemberként gyakran használom ezt a szót, naponta többször is elhangzik a számból. A fogyasztó a vásárló/ügyfél/ kliens szinonimája, de a gyönyörű magyar nyelvünknek köszönhetően talán semelyik sem érzékeli megfelelően, hogy a vásárló mit is akar valójában. Ő fogyasztani akar. Élményeket, érzéseket, izgalmakat… wow-élményeket akar, amibe csak ritkán férnek bele az unalmas töltelékoldalak.
A legfőbb probléma, hogy a túl sok leírás általában a sztori rovására megy. Mert lehet, hogy maga az alapötlet jó, viszont a dramaturgia és az információadagolás döcög egy kicsit. A szerzőknek meg kell találniuk a tökéletes egyensúlyt ahhoz, hogy az olvasóknak éppen annyit mondjanak, hogy a történet és a szereplők életre keljenek, anélkül, hogy unalmassá, zsúfolttá válna a sztori. Célunk, hogy kvázi “mesemondóként” partnerséget hozzunk létre saját képzeletünk és az olvasóink képzelete között. Ha minden apró részletet – mind a releváns, mind a lényegtelent – leírjuk, akkor azzal halálra untatjuk az olvasókat.
Mert lehet, hogy magunkat kényelmesen érezzük ebben a világban, imádunk merítkezni benne, alszunk és kelünk a szereplőkkel, néhány hónap, talán évig is csak ez az egy sztori jár a fejünkben. Megbocsátható a bűnünk, de az olvasót ne tartsuk fel és ne untassuk fölöslegesen.
Miért alkalmazol sok leírást?
Általában három oka van annak, hogyha valaki ebbe a hibába esik.
1, Nem bízol az olvasóban
Gondolok itt arra, hogy nem hiszel a képességeidben. Azt gondolod, nem fogalmazol elég világosan, nem vagy benne biztos, hogy az olvasó megkapja a megfelelő üzenetet, vagy félsz tőle, hogy az olvasó előtt nem úgy elevenedik meg a főhős, ahogy azt elképzelted.
Sok író alkalmazza azt a trükköt, hogy először szabadjára engedik a fantáziájukat a kéziratban, minden leírnak, amit fontosnak találnak, és utána ezerszer is visszaolvassák maguknak – akár hangosan -, vagy kikérik előolvasók véleményét, és végül a fölösleges részeket kihúzzák. Ne féljünk a szerkesztéstől, koncentráljunk a lényegre, ami elengedhetetlen a sztori szempontjából.
2, Túlságosan szereted a részleteket
Gondoljunk bele, mi lett volna, hogyha Rowling minden egyes apró részletet leír a Harry Potter univerzumban. Hogyha részletes leírást kaptunk volna minden egyes tárgyról, a sütőtökleves kancsóktól kezdve, a Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsé dobozán át az Abszol út összes kirakatában szereplő portékáról. Akkor biztosan minimum 2000 oldalas kötetek születtek volna. És mégis, van bármiféle hiányérzetünk, amikor a könyveket olvassuk?
Persze a Harry Potter talán nem is elég jó példa, hiszen a filmekkel sok apró részletre kaptunk magyarázatot, a díszlet- és jelmeztervezők jelentősen megkönnyítették a dolgunkat, amikor elénk varázsolták az egész varázslóvilágot.
Akkor vegyünk egy olyan könyvet, amiből nem született még film. Legyen mondjuk Marie Lu Legend sorozata vagy Andrea Cremer Nightshade könyvei. Vagy másik két kedvencem a Párválasztó vagy a Pippa Kenn sorozat. Van bármilyen hiányérzetünk, amikor a köteteket olvassuk?
Senki sem fogja jobban szeretni a történetet, mint te magad. Senki sem fog annyi időt áldozni rá, mint te. Természetes, hogyha a sztori minden egyes részletét imádod, még a főszereplő fürdőszobaszőnyegének sakkmintáját, vagy a boy-next-door kopott csíkos zokniját. Pontosan tudod, hogy a királyi trónus környezetében huszonnégy mellszobor sorakozik, amik az előző uralkodókat ábrázolják és az egyiknek letört a füle, amit egy babérkoszorúval takartattak el. Tudod, hogy a főszereplőd kiskorában eltörte az orrát, és hogy a bátyja mindig barackot nyomott a fejére a haverjai előtt, ezzel pedig megalázva érezte magát. Pontosan tudod, hogy az utca végén álló kísértetházat tizenhárom platán zárja közre, ami már eleve baljóslatú, de lehet, hogy az olvasó nem is veszi majd észre.
Sőt, biztosan nem. Mint már említettem, az olvasók csak olyan dolgokkal törődnek, amelyek fontosak – olyan dolgokkal, amelyek előremozdítják a cselekményt, olyan dolgokkal, amelyek segítenek megérteni a történetet és a karaktereket. Olyan dolgokkal, amelyek a képzeletüket lángra lobbantja, anélkül, hogy lerombolná.
3, Nem látod a saját hibáid
Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a saját írásunkra, mint egy mesterműre. Ami a maga módján rendben is van, hiszen rengeteg időt “fecséreltünk” arra, hogy egy ötletből megszülessen a kész sztori. Nem beszélve arról, hogy mennyi szabadidőnkbe került, mire megírtuk a kéziratot. Ilyenkor hajlamosak vagyunk nem észrevenni a hibákat, vagy csak egyszerűen elsiklunk felettük. Mindenkivel előfordul, még a legsikeresebb írókkal is. Ezért vannak a béták és az előolvasók, hogy segítsenek kihúzni a gyenge részeket.
A megfelelő egyensúlyt csak úgy fogod megtalálni, hogyha eleget gyakoroltál, ha különbséget tudsz tenni, melyik részlet fontos (és érdekes) a sztori szempontjából, mi az, ami egy kis pluszt ad hozzá, és mi az, ami klisés vagy felejthető.
Sokat segít a javítás során, ha magunknak hangosan is felolvassuk a szöveget, mert így könnyebben észrevehetjük a hibákat, unalmas részeket. Figyeljünk a ritmusra, mikor fordul elő, hogy már mi is egy kicsit unni kezdjük a dolgokat. Hogyha van olyan rész, amit gyakran ugrunk át, akkor azt biztosan ki kell húzni a szövegből.
Következő cikkemben arról fogok írni, a kézirat milyen részeinél szoktuk leggyakrabban elkövetni a túl sok leírást.
Tarts velem legközelebb is! 🙂
Írásról, inspirációról, könyvekről 