Könyvkritika – Az utolsó vérfarkas

Glen Duncan neve máig ismeretlen volt számomra, meglehet azért, mert Az utolsó vérfarkas az egyetlen itthon és külföldön megjelent könyve. Olvastam róla jót és rosszat is, amikor elkezdtem, a Moly.hu értékelés 66%-on állt. Ettől függetlenül a minap kezembe akadt és megjött a hangulatom egy vérfarkasos thrillerhez.

Glen Duncan – Az utolsó vérfarkas

Kiadó: AGAVE KÖNYVEK
Oldalak száma: 328
Kiadás éve: 2012

Jake Marlowe nem mondható fiatalnak. Márciusban lesz kétszázegy éves, de ebből százhetvenet simán letagadhatna. Jake ugyanis vérfarkas, méghozzá egyik fajtársa balszerencsés és erőszakos halálát követően a legutolsó példány. És bár ereje teljében van, lelkileg kikezdi a magány. Eluralkodik rajta a depresszió, s már azt fontolgatja, végez magával – még akkor is, ha ezzel egy több ezer éves legendát temet el örökre. Első látásra úgy tűnik, mi sem egyszerűbb, mint véget vetni mindennek. Csakhogy két kifejezetten veszélyes társaság is üldözőbe veszi, akik eltérő okokból ugyan, de semmitől sem riadnak vissza, hogy életben tartsák Jake-et. Legalábbis a következő holdtöltéig.

A Jake névvel nem vagyok kibékülve. Íróként azt az elvet vallom, ha valamit majmolnak, akkor azt jobb elfelejteni vagy egy ideig hanyagolni. Még csak meg sem éri hasonló főszereplőket, helyszíneket, jellemvonásokat, neveket használni, mert ahelyett, hogy olvasókat csalogatnánk, inkább elriasztjuk a lehetséges érdeklődőket a sablonos sztorival. Ha már vérfarkas sztori, akkor miért kell Jake-nek hívni a főszereplőt? Mindegy… lehet Duncan nem volt tisztában a Twilight-őrülettel, de akkor is. A kiadója felhívhatta volna rá a figyelmet. Ez olyan, mintha írnék egy boszorkányos-varázslós könyvsorozatot, amiben a főhőst Henriknek hívom. Vagy Harvey-nak.

Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Az elején nagyon szerettem, a feléig egészen szerethető volt a történet. Jake nagyszájúsága és szarkazmusa sokat javított az egyébként sablonos kiszámítható történeten. Az eleje talán azért tetszett jobban, mert itt még nem lehetett tudni, hogy milyen irányt vesz. A felvetés, miszerint létezik egy szervezet (OKNESZ – a neve kifejezetten hangzatos), ami megfigyeli, illetve becserkészi a természetfeletti lényeket, előrevetítette számomra, hogy egy üldözéses, jól felépített cselekményre számíthatok. Ennek ellenére már a felénél leeresztett az a bizonyos lufi… Sajnos nem tudott újat mutatni, pedig igazán hittem benne.

Az író bizonyára elégnek érezte a főszereplő erős, határozott, ám a felszín alatt kicsit megkeseredett és  beletörődött stílusát, hogy a könyve sikeres legyen, ám szerintem éppen ellenkező hatást ért el. A nagyszájúság, a “vérpornó” – ahogy az egyik kritikában olvastam -, a trágár nyelvezet kicsit kibillentett a megszokott környezetből. Akadtak olyan részek – főleg szexuális tartalommal – amik igazán ledöbbentettek. Azt hiszem, én ezekhez elég prűd vagyok. Glen Duncan férfiaknak szánta a könyvét. Olyan férfiaknak, akiknek minden vágya az örök fiatalság, a mérhetetlen természetfeletti erő, jelentős vagyon, és az olyan csettintésre megjelenő nőcskék, akik nem kérdeznek semmit, csak szétteszik a lábukat. (Bocsánat a kifejezésért.)

Másrészről viszont valamiért nem tudtam letenni. Mindig újból elővettem a vonaton és a szabadidőmben, mert egyszerűen érdekelt, hogy mi történik Jake-kel. Érdekelt, hogy vajon megmenekül-e. Tudni akartam, hogy biztosan elég rátermett, hogy végül meglógjon Granier és az OKNESZ elől. Egy kicsit olyan érzésem volt, mikor az Interjú a vámpírral c. könyvet olvastam. Bár tény, hogy Anne Rice munkája sokkal kidolgozottabb, de felleltem benne némi hasonlóságot. Az átváltozás, a régi élet eldobása, a megkeseredettség és az új élet értelmének keresése már ismerős volt.

Néhol nem tudtam összeegyeztetni a trágár beszédet és a hosszú körmönfont mondatokat. Hol thriller akart lenni,  néhol meg Duncan a szépirodalmi stílusát csillogtatta. A flashback részek néhol annyira hosszúra nyúltak, hogy sokszor már nem értettem, hol is tartunk.

Nagyon szerettem volna megkedvelni a főhőst, de valahogy nem ment. Még Harleyt és Ellist is jobban bírtam. Azt hiszem, azért nem ment, mert nő vagyok. Férfiként biztosan jobban élveztem volna ezt a kicsit depressziós hangulatú könyvet, de így bizony nagyot bukott a szememben. A borító ennek ellenére nagyon tetszetősre sikerült, talán ez volt az, ami annyira megragadta a figyelmem. Azt hiszem, le kell arról szoknom, hogy a külcsín alapján döntsek.
A könyv mindezek miatt érdemel csak három pontot.