Könyvkritika – Elveszett próféciák

Ennek a könyvnek a borítójával nagyon sok helyen találkoztam, ezért engem is rögtön megfogott, ezért rögtön meg is kellett szereznem. Ám… és itt jön azaz ám, nem azt kaptam, mint amit vártam.

Neil Gaimantől ez a második könyvem volt, az első a Csillagpor, amit a filmnézés után sikerült a kezembe fognom. Az valahogy teljesen más összképet mutatott. Hallottam már Gaiman érdekes stílusáról, teljesen egyedi könyveket ír, lehet, hogy pont belenyúltam a nem éppen legjobb írásába, nem tudom. Akkor lássuk.

Neil Gaiman – Terry Pratchett – Elveszett próféciák

Kiadó: AGAVE KÖNYVEK KIADÓ KFT.
Oldalak száma: 314
Nyelv: MAGYAR
Kiadás éve: 2010

Ha hihetünk Anges Nutter szép és pontos próféciáinak az egyetlen teljesen megbízható jövendölésnek a világ jövőjéről , akkor a világ egy szombati napon ér véget. Ami azt illeti, most szombaton. Nem sokkal uzsonnaidő után, ami elég nagy fejtörést okoz Crowleynak, a Pokol itt ügyködő démonának (korábban kígyónak), és ellenpárjának, Azirafaelnek, aki aktív angyal és passzív antikvárius. Ők ugyanis szeretnek itt lenni. Így hát meg kell állítaniuk az Apokalipszis Négy Motorosát, kivédeni a Boszorkányvadász hadsereg (létszám: két fő) támadását, mindenekelőtt pedig megtalálni tibetiek, földönkívüliek, atlantisziak és egyéb helyi érdekek között az Antikrisztust, akiről annyit lehet tudni, hogy jelenleg tizenegy éves és egy angol kisvárosban unatkozik.

A történet nagyon jól indított, bírtam benne a két ellentétes szereplőt, tetszett, ahogyan a két író beállította az elvégre ellenséges, azonban inkább jó haveri viszonyban lévő főszereplőt, Crowleyt és Azirafaelt. A két karakter nagyon tetszett, Crowley a sportkocsi és Queen imádatával, Azarafiel pedig a borszerető könyvesbolt tulajdonos image-el.

A könyv hátterében egy prófécia húzódik meg, egészen pontosan Agnes Nutter jövendölése, aki egy zavaros próféciás könyvben írja le, hogy a Világ pontosan mikor fog elpusztulni. A történetben nagyon sok szereplő jelenik meg, így nem árt odafigyelni, mert könnyen elveszthetjük a fonalat.

A könyv első része ezért volt izgalmas és érdekes számomra, mert csak egy szálon futott, csak Crowleyról és Azirafaelről szólt, róluk tudtunk meg sok információt. Nem sokkal később elolvashattuk, hogyan született meg az Antikrisztus, akit gyerekkorában elcseréltek a sátánista apácák, majd végül a kis Adam Tadfieldben cseperedik fel.

Ezután jön a nagy katyvasz, ahol már végképp nem értettem semmit. Egymás hegyén hátán jöttek a szereplők, voltak ott föld alól előbukkanó tibeti szerzetesek, beszélő űrlények, Agnes Nutter leszármazottja Anatéma, aki később összemelegedik egy fickóval és a világvége előtt egy gyors légyottal koszorúzzák meg a napot. De lesz haleső is, az Apokalipszis négy lovasa motorosa egy kocsmában üldögél, miközben Adam barátaival elindul, hogy beteljesítse küldetését.

Ismét bizonyosan rájöttem, hogy Neil Gaiman stílusa nem nekem való. Nem tudom, hogy a többi könyve is ilyen típusú, de már a Csillagpornál is látszott, hogy nem százas. (Előre is elnézést kérek, de szerintem így van. :)) A történetei néhol morbidok, néhol, csak nagyon néhol viccesek. Aki kedveli ezt a stílust, annak hajrá, én megmaradok más szerzőknél. 🙂

Karakter: Alapjába véve a karakterek jól ki voltak találva.
Kedvenc karakter: Egyértelműen Crowley és Azirafael
Borító: Én a borító alapján nem ilyen történetre számítottam.
Kedvenc idézet:

– A Pokolba vezető út fagyott házalóügynökökkel van kikövezve. Hétvégente a fiatalabb démonok rajtuk korcsolyázgatnak.

– Sok jelenség – háború, járvány, váratlan APEH-ellenőrzés – a Sátán keze munkájának ékes bizonyítéka…

Összességében a történet: