Interjú Lauren Grahammel

Ha valaki a 2000s években volt tinédzser, akkor biztosan emlékszik még rá, amikor a Viasaton a suli utáni idősávban (délután 2-3 felé) elkezdték adni a Szívek szállodája (Gilmore girls) című sorozatot. Remélem, nem csak én vagyok igazi megszállott, egyszerűen imádtam a sorozatot. :). A blogra felkerült korábban egy olvasási kihívás, ami azokat a könyveket tartalmazza, ami valaha megjelent a showban – vagy említés szinten vagy akár maga a főszereplő, Rory Gilmore beszélt róla.

A sorozat két főszereplője Lorelai Gilmore, egy fiatal egyedülálló édesanya, aki csupán tizenhat éves volt, amikor megszülte gyermekét, a sztori kezdetén szintén tizenhat éves, könyvmoly, Rory Gilmore-t. Lorelai tulajdonképpen megszökött a szüleitől egy connecticut-i – egyébként fiktív – kisvárosba, Stars Hollowba, és a szegény, ám sokkal szabadabb életet választotta, távol a szülői szigortól és befolyásolástól. A két főhősnő története 7 évadot élt meg, aki szereti a romantikus vígjátéksorozatokat sok-sok humorral, annak kötelező.

Lauren Graham legismertebb szerepéről van szó, azóta nem is igazán játszott nagyobb moziban, mostanság inkább az írói lét felé kacsingat. Itthon két könyve jelent meg magyarul, az Egy nap talán, és a legutóbbi a Gyorsan elhadarom, ami egyfajta memoár. Tudniillik, onnan jött a könyv címe, hogy a Gilmore Girls eredeti angol nyelvű verziójában Lauren mindig hadar és sokat improvizál, és ezért is kapta meg a szerepet, mert ez nagyon bejött a készítőknek. Vele olvashattok most egy interjút, amit a Goodreads készített.

GR: Nem tudom, ha figyelted-e a Goodreads reviews adatokat, de jelenleg több mint 39,000 van belőlük, ami egészen csodálatos.

Egy jó praktikának tartom, hogy nem nézem meg a kritikákat. De jó tudni, hogy ilyen sok van belőlük! Ez is érdekes, mert tavaly ilyenkor jelent meg a könyv, én éppen a showt reklámoztam (Gilmore Girls: A Year in the Life – a show, amiről az írónő beszél. 2016-ban, az eredeti sorozat lezárása után 10 évvel jelent meg a Netflixen egy négy részes folytatás, ami a korábbi szereplőgárdával és rendezőpárossal készült). Szóval ez egy szép emlékeztető, hogy a könyv élete folytatódik, és ki kell élvezni.

GR: Mi késztetett arra, hogy megírd a memoárod?

Már korábban is megkerestek egy életrajzi könyv megírásával kapcsolatban, de még nem éreztem, hogy lenne rá okom. Nem éreztem, hogy elég idős lennék ahhoz, hogy visszagondoljak a karrieremre, és nem úgy tűnt, mintha a karrieremnek vége lenne. Kellett egy kis idő.

Amikor a Gilmore girls folytatása megjelent, visszanéztem, hol voltam, mikor bekerültem a műsorba, ki voltam azelőtt, és hogyan alakultak ezek a dolgok a kettő között, amiket nem tudtam előre megjósolni. A fejezetek címei kezdtek kialakulni a fejemben, és ez jó jel volt számomra. Gondoltam, érdekes lenne naplót vezetni arról, milyen volt a Gilmore girls-élmény másodjára, és összehasonlítani azzal, hogy milyen volt az első alkalom. Ez adott nekem egy struktúrát a könyvhöz.

GR: Örülünk, hogy megvártad, amíg lett elég mondanivalód.

LG: Nincs rosszabb, mint próbálni kitölteni az oldalakat, csak azért, hogy pörögjön az oldalszám.

GR: Volt olyan életrajzi könyv, amelynél azt gondoltad, “Ó, igen, szeretném, ha az enyém is olyan jó lenne, mint ez”?

LG: Az egyik legjobb memoár az elmúlt kit-érdekel-hány évből az A nagymeNŐ Tina Feytől. Már milliószor olvastam. Tetszett a benne szereplő egyensúly: komikus volt, személyes, de nem volt túl személyes.

Humoros esszék gyűjteményét szerettem volna megírni. Nem akartam panaszkodni, vagy olyan nehéz időkről beszélni, amelyek nem váltak hasznomra. És így ez a könyv ragaszkodott hozzám.

Ezenkívül imádtam Carrie Fisher összes könyvét, fikciót és memoárt egyaránt. Szeretem a hangját. A Postcards from the Edge valóban mintha nekem szólt volna, amikor még álmodtam arról, hogy színész leszek. Akkor még nem tudtam semmit a személyes életéről. Csodálkoztam, hogy ő úgy kötötte át azt, ami nyilvánvalóan személyes történet, hogy közben egyetemessé tette.

GR: Volt valami, amiről féltél írni a könyvben?

LG: Kicsit ideges voltam, amikor a Project Runway-ben szerzett tapasztalataimról írtam (A Project Runway egy amerikai reality, ahol a jövő divattervezői versenyeznek egymással hétről-hétre). Titoktartási megállapodást írtam alá, amikor elvállaltam a zsűrizést, így ezt a részt az ügyvédemnek kellett ellenőriznie, aki kissé óvatos volt. Szerettem volna azt mondani: “Hé, nem teregetem ki a show titkait. Csak a tapasztalataimról beszélek!”

Elég furcsán éreztem magam a Summer Stock Theatre-rel kapcsolatos dolgot miatt is, főleg, amikor a meghallgatáson azt kérték tőlem, hogy mutassam meg a seggemet. Isten tudja, hogy történhet ez a mai világban! Ez volt számomra a határ. Persze kérdéses, hogy erre is szükség volt-e. Nem akartam meghurcolni azt az embert, aki a meghallgatást készítette. Én csak arról a napról akartam írni, amikor rájöttem, hogy ez a valami nem nekem való.

Megkértem Alexist (Alexis Bledel, a Gilmore Girls másik főszereplője, aki Rory Gilmore-t jászotta) és Amy Sherman-Palladino-t (a Gilmore Girls sorozat alkotója) olvassák el, mielőtt túl közel állnánk a végéhez – csak azért, hogy megbizonyosodjanak, hogy elfogadhatóan meséltem mindkettejükről.

GR: Volt olyan, amit alig vártál beleírni a könyvbe?

LG: Nehéz volt szavakkal leírni, milyen különleges volt az idő, és mennyire hálás vagyok azért, hogy ismét a Gilmore girls-ön dolgozhatok. Egy egész könyvet tudtam volna írni arról az időszakról.

GR: Olyan sok dolgot csináltál, amiről az emberek csak álmodoznak – könyveket írsz, színésznő vagy… Mit mondanál azoknak, akik írók vagy színészek akarnak lenni?

LG: A legfontosabb dolog, amit mindkettőnél megtanultam: nincs olyan, hogy a gyakorlás és kemény munka nem lesz kifizetődő. És minél inkább a célon töröd a fejed és görcsölsz, annál távolabb kerülsz tőle. Csak csináld, amiben jól érzed magad, függetlenül attól, hogy mit szeretnél elérni. Megtalálod a megfelelő utat.

Íróként továbbra is nehézségeket okoz a halogatás. Egy dolgot megtanultam, ha rendesen odafigyelek egy kéziratra, ez segít a munkában. Elkezd beszélni hozzám. És ha abbahagyom az írást – szorongás vagy valami más miatt -, akkor sokkal nehezebb újból felvenni a fonalat. Ha vannak olyan oldalak, amelyeket silánynak tartasz, vagy ha úgy gondolod, nem fektettél bele elég időt, akkor szánd rá magad, és javítsd, amíg lehet.

Úgy gondolom, hogy ez színészként is igaz: Csak vágj bele, dolgozz folyamatosan, járj meghallgatásokra, és az eredmények el fognak jönni. Nem hagyhatod, hogy a szorongás megakadályozza, hogy elmondd a történeted.