Könyvkritika – Anita Blake – Bűnös vágyak

A vámpíros sorozatokról egy ideje leszoktam. Nem olvastam sokat, de mostanra úgy érzem, hogy nem is baj. A könyvet egy férfi ismerősöm ajánlotta, mikor az Alkonyat őrület még csak alig-alig kezdett kibontakozni. Mivel megtudta tőlem, hogy szeretem a sorozatot, mindenképpen rá akart venni, hogy Anita Blake-t is kezdjem el. Jóhiszeműen, nyitottan kezdtem neki.

Laurell K. Hamilton –  Bűnös vágyak

Sorozat: Anita Blake – 1.

Kiadó: AGAVE KÖNYVEK
Oldalak száma: 246
Kiadás éve: 2003

„Anita Blake szúr, mint a kihegyezett karó, és kemény, mint egy ezüst pisztolygolyó”
Olyan világban élünk, ahol a legfelsőbb bíróság döntése alapján a vámpírizmus megengedett. Ahol a halottkeltőnek lenni hétköznapi foglalkozás. Ahol a természetfeletti ügyeket a rendőrség különleges osztaga kezeli. Ahol mindennapos dolog, ha az ember zombikba, vagy patkányemberekbe botlik St. Louis-ban valaki vagy valami gyilkolni kezdi a város legerősebb, leghatalmasabb vámpírjait. A rejtély felderítéséhez a vérszívók kénytelenek külső segítséghez fordulni. Ő Anita Blake. A legdögösebb halottkeltő és vámpírvadász a városban: Azt hitte, már mindent látott, de ez az ügy még neki is okoz meglepetéseket.

A sorozat már azelőtt létezett, hogy Meyer, Harris, vagy L.J. Smith akár gondolkodni kezdett volna azon, hogy egyszer írásra adja a fejét. Szóval az írónő régi motoros, nem is értem, hogy miért csak most hallottam róla először. Mindenesetre a fent említett férfi ismerősöm meleg szívvel ajánlotta nekem. Akkor el sem tudtam képzelni, hogy hímneműek olyan könyveket fogjanak a kezükbe, ahol egy tökös csaj a főszereplő. Az ismerősömnek az eddig megjelent összes rész megvan. Miután elolvastam már tudtam, hogy miért.

Az első oldalak után 3 gondolat járt a fejemben:

1, Miért. Kell. Mindent. Tőmondatokban. Írni. Mert igen. A könyv teli van tőmondatokkal, ami engem folyton megakasztott. Vontatottnak éreztem és a rohamosan változó, kesze-kusza cselekmény sem segített sokat, hogy megtaláljam a helyem. Idegennek éreztem magam olvasás közben, mintha nem tudnám elképzelni a cselekményt a fejemben. Pedig elhihetitek, a képzelőerőmmel nincsen baj.

2, Anita karaktere valahogy messze áll tőlem. Lehet azért, mert nagyon elsarkított szereplőről van szó, de egyáltalán nem kedvelem az ilyen nagyhangú, tenyérbemászó embereket, akik beszólogatnak másoknak. Anita karaktere egész végig úgy viselkedik, mintha t**jna a világra. Nem szeretem az ilyen szereplőket. Ráadásul a nagy kettősség – hogy otthon pingvinekkel alszik, miközben vámpírfejeket kaszabol – számomra nem fért össze. Tudom-tudom… kinek a kriptonit, kinek a női harisnya a gyengéje. De akkor is.

3, A sztori nem mutat sokat a háttértörténetből. Miért nem kapunk magyarázatot, hogy mit is csinál egy halottkeltő? Vagy egyáltalán hogyan lesz valaki az? Vagy miért? És a ghoulok? A vámpírok miért rohangálhatnak szabadon? És a patkányemberek? Szóval egy kis magyarázatot vártam volna.

Bár Anitát nem is, de mellékszereplőket, Phillipet, Edwardot, Jean-Claude-ot megszerettem. Ez viszont baj, mert ha nem kedvelem a főszereplőt, akkor egyszerűen nem érdekel a története. Ráadásul olyan gyorsan pörögtek az események, hogy képtelenség, hogy valakivel ennyi minden történjen. Jó, tudom. Fikció, mese habbal, de már rendesen szédült a fejem olvasás közben.

És az igazi indok, ami miatt a kezébe vesz egy férfi egy ilyen könyvet: szex, meztelenség. Ha jól tudom, a többiben sokkal több lesz. Én úgy döntöttem, hogy köszi, nem kérek belőle. Sajnálom, hogy a könyv így végezte, de az olvasás után egyből ment vissza eredeti tulajdonosához. Az ismerősöm megsértődött, amiért nem vittem el a második részt. De sebaj. 🙂 2 pontot csak a rendkívüli fanyar humor, önirónia és szarkazmus, illetve a borító miatt kapta meg.

Kedvenc idézetek:

Estelle Hewitt valamikor csinos lehetett, de száz év a sírban sokat kivesz az
emberből.

Az aszpirin a természet adománya a modern ember számára.

Úgy nézel ki, mint egy másodosztályú Drakula.

Összességében a történet: